Egy évszázada látott napvilágot a modern jazz egyik meghatározó alakja, John Coltrane, akinek spiritualitással átszőtt zenéje ma is kopogtat a túlvilágról, egyfajta láthatatlan entitásként.
Bodnár Diána – 2026. 11. 04.
(Borítókép: John Coltrane szaxofonozás közben – Forrás: PICRYL / Public Domain)
Száz év után is jelen
2026. szeptember 23-án a jazz-szcéna világszerte John Coltrane születésének centenáriumát ünnepelte, melynek keretében koncertek, archív kiadványok és különleges programsorozatok irányították ismét a figyelmet a legendás szaxofonos életművére. A megemlékezések sarokköve a COLTRANE 100 elnevezést viselő, egész éves eseménysorozat, mely a művész örökségét nem csupán történeti hagyatékként, hanem eleven, napjainkban is meghatározó kulturális jelenségként állítja középpontba, melynek részeként az egyik kiemelt esemény a Hollywood Bowlban megrendezett Coltrane 100: Legacy volt, ami a jazz-zenész műveit újonnan készített hangszerelésekben szólaltatta meg.
A jubileum apropóján végre kiadják 2026. november 6-án Tiberi Tapes anyagait – aminek létezéséről korábban leginkább csak pletykákat lehetett hallani – és amelyek Coltrane együttesének New Yorkban és Philadelphiában rögzített élő fellépéseit is őrzik.
Hangsúlyos az is, hogy a szaxofonművész későbbi életművétől már nehezen választható el a spiritualitás, mely pályája későbbi szakaszában egyre nyomatékosabbá vált, így a szakma az évforduló okán újfent kiemelten foglalkozik ezen kérdéskörrel, ami mára eggyé vált a szaxofonos zenetörténeti örökségével.
Ahhoz azonban, hogy megértsük a virtuóz szaxofonos spirituális és zenei örökségének a lényegét, szükséges visszatekinteni az életpályájára, amely a bebop világától indulva a modern jazz egyre kísérletezőbb területei felé vezetett.
Az életrajza szerint John Coltrane 1926-ban született az észak-karolinai Hamletben, aholis fiatalon kezdett klarinéton és altszaxofonon zenélni, majd Philadelphiába költözött és csatlakozott a bebop világához, ezt követően a második világháború végén a haditengerészetnél szolgált, leszerelése után pedig G.I. Bill segítségével tanult tovább. Az 1940-es évek végén Dizzy Gillespie zenekarában játszott, majd 1955-ben Miles Davis oldalán vált szélesebb körben ismertté, később pedig a Kind of Blue felvételein is közreműködött, azonban az 1950-es évek végétől egyre inkább saját zenei útját járta, melynek keretében olyan meghatározó albumokat készített, mint a Giant Steps és az A Love Supreme; ugyanakkor a My Favorite Things című album hozta meg számára a kiugró fordulópont: addig elsősorban mások zenekaraiban játszó „kísérőként” ismerték, az album után viszont zenekarvezetőként, zeneszerzőként és hangszerelőként is meghatározóvá vált a személye. A három album életpályájának meghatározó állomása lett, mindazonáltal az A Love Supreme jelentette spiritualitásának és istenhitének az egyik legerősebb zenei megnyilatkozását.
– Forrás: Dave Brinkman / ANEFO / Nationaal Archief, CC0.
1957: a fordulópont
A zenész pályáját 1967-ben, mindössze negyvenéves korában bekövetkezett májrák okozta halála szakította félbe, ugyanakkor rövid élete ellenére olyan zenei örökséget hagyott maga után, melyben az utolsó évtizedre egyre hangsúlyosabbá vált a spiritualitás és azon törekvés, hogy zenéje által valami nála nagyobb léptéket is kifejezzen. Mindennek a sarkalatos pontja 1957-hez köthető, ugyanis a zenész heroinfüggőséggel küzdött, ami ekkorra már a karrierjét is veszélybe sodorta – Miles Davis ideiglenesen meg is vált tőle, mivel a kábítószer-használat már a teljesítményén és megjelenésén is nyomot hagyott, de még abban az évben Coltrane szakított a heroinnal, az ezt követő időszakot pedig spirituális újjászületésként élte meg, ezért az említett év nem egyszerűen a függőség lezárását jelentette a részéről, hanem egy új korszak kezdetét, amire később úgy emlékezett vissza saját megfogalmazása szerint, hogy Isten kegyelméből spirituális ébredést élt át és már nem csupán az önkifejezés eszközét látta a zenében, hanem valamit, amin keresztül hálát adhat, kapcsolatot teremthet a Mindenhatóval és másokhoz is eljuttathatja ezt az újszerű élményt.
Amikor a zene imává válik
A fent említett belső változás évekkel később az A Love Supreme világában vált igazán hallhatóvá: az 1964-ben rögzített mű már nemcsak egy újabb állomás volt a művész pályáján, hanem egyfajta személyes hitvallásként is szolgált – nem volt más, mint a zenében megfogalmazott hála azért a fordulatért, mely évekkel korábban új irányt adott a zenész életének.
Az említett kiadvány szerkezete jelentős, ugyanis egy olyan négy tételből álló szvit, melynek egymásra épülő részei sorrendben haladva vezetik végig a hallgatót egy belső utazás állomásain az Acknowledgement, Resolution, Pursuance és Psalm elnevezésekkel, a mű mégis a zárótételben válik igazán különlegessé. A Psalm esetében a szaxofonos nem énekel vagy szaval, hanem hangszere által önti „zenei testbe” a mesterművet: mintha maga a hangszer venné át az emberi hang helyét, tehát a szöveg nem hallható, mégis végig jelen van a zenében, következésképp ezen a ponton találkozik a legközvetlenebbül a jazz és a spiritualitás: a vallásos gondolat itt már nemcsak „háttér”, hanem a zenei megszólalás részévé válik.
Egy szaxofonosból szent
A spiritualitás azonban Coltrane számára nem merült ki kizárólag a kereszténységben, mivel más vallások felé is nyitott volt: a Smithsonian szerint több mint ezer könyvet számláló gyűjteményében főként a zsidó és az iszlám misztikával foglalkozó művek kaptak helyet, később pedig afrikai és indiai hatások is megjelentek a zenéjében, így a hite egyre inkább egy szélesebb spektrumú spirituális útkeresés képét mutatta, melyben elegyítve jelentek meg a különböző vallási és kulturális hagyományok.
Továbbá, Coltrane spirituális öröksége azonban nem ért véget 1967-ben bekövetkezett halálával: zenéje olyan mély vallási élménnyé vált egyes körökben, hogy idővel San Franciscóban egy egész közösség épült köré. Franzo és Marina King még 1965-ben hallották játszani a szaxofonost, és visszaemlékezésük szerint az este jóval többet jelentett számukra egy koncertnél, ugyanis az élményt később „Sound Baptism”, vagyis „hang általi keresztség” néven emlegették, mert úgy érezték, hogy a zenén keresztül a Szentlélek jelenlétét tapasztalták. Az ilyen és hasonló impulzusoknak köszönhetően alakult ki a felekezete is, ugyanis 1969-re a közössége már egyértelműen vallási irányt vett, és ebből fejlődött ki később a ma is működő Saint John Coltrane African Orthodox Church. Coltrane-t az African Orthodox Church 1982-ben szentként ismerte el, zenéje pedig azóta is része a gyülekezet istentiszteleteinek, fontos ugyanakkor tisztázni, hogy maga az egyház nem Coltrane-t imádja: saját meghatározásuk szerint egyedül Istent tisztelik, a zenészre pedig olyan spirituális példaképként tekintenek, akinek zenéje utat mutathat az isteni szeretet felé, ezért itt nyeri el leginkább az értelmét Coltrane „túlvilága”: művészete a halála után már nemcsak tovább élt, hanem egyesek számára valódi vallási tapasztalattá is formálódott.
Végső soron Coltrane hagyatéka talán éppen azért maradt eleven napjainkban is, mert a zenéjét nemcsak hallgatni lehet, hanem viszonyulni is hozzá: valakinek jazz, másnak ima, megint másnak személyes vagy közösségi élmény – így válik Coltrane „túlvilága” száz év távlatából napjainkban is „élővé” és hallhatóvá.
