Amikor a városi éjszaka monoton zajába és az állandó képernyőderengésbe belefásulunk, egyre többen keressük azt a nyers, őszinte energiát, amely valóban kiszakít a hétköznapi rutinokból. A Fonó Budai Zeneház nem egy poros hagyományőrző intézmény, hanem a főváros legélőbb „offline közösségi hálózata”, ahol a passzív szórakozást felváltja a valós fizikai kontaktus. De vajon mi vonzza a mai fiatalokat ebbe az akusztikus zenén keresztül megnyilvánuló menedékbe és hogyan válik a táncház egy különleges feszültségoldóvá, közösségi térré? Erről a különleges világról beszélgettem Berecz Istvánnal, a Fonó népzenei igazgatójával.
K: Korunkban a nagy fesztiválok sokszor csak a passzív zenehallgatással járó részvételről szólnak. Hatalmas tömeg, ahol abban az adott pillanatban mindenki idegen. Hogyan válik a Fonó közönsége összetartó közösséggé, ahol egy mai fiatal azt érezheti, hogy valahová tényleg tartozik? Valahová, ahova bármikor bátran és örömmel beléphet, mert a közösség is saját élő részének tekinti őt?
B.I.: A zenei és táncos anyanyelvünk, és a közös éneklés lélektana pár pillanat alatt varázsol közösséget az ismeretlen emberek halmazából. Lebontja a falakat, a különbségeket, a társadalmi kategóriákat, mert az emberről szól zsigeri, testi és lelki szinten. Legrövidebb híd ember és ember közt és mindenkiből az igazat képes felszínre hozni.
K: Sok fiatal arra panaszkodik, hogy a mai bulikban felszínes az ismerkedés. A táncházban viszont meg kell fogni a másik kezét, átkarolni a derekát, figyelni kell a partner minden rezdülésére. Mondhatjuk azt, hogy a Fonó a leghatékonyabb „offline social media platform”?
B.I.: Én is ebben hiszek, és hál’ Istennek vannak még jó páran a műfajban, úgyhogy nem sajátítanánk ki a címet, osztozunk rajta.
K: A néptánc tele van nagyon tiszta férfi és női szerepekkel, dinamikával, sőt, udvarlással és virtussal. Hogyan rezonál ez a nyers őszinteség a mai, sokszor virtuális térbe szorult ismerkedési kultúrával?
B.I.: A táncban van nyers őszinteség is, de van líra és repülés. Van feszes egymásra-figyelés, közös katarzis – egyrészt egy egyensúlyi, harmónia-keresési játék, másrészt kölcsönös örömszerzés, és sok olyan ösztönös testi és lelki reflex, amely jóval túlmutat az intellektus vagy a szavak síkján történő kapcsolatkötésen. A táncban nem lehet hazudni. Ott „pőrén” áll az ember, nincs mellébeszélés. Természetesen nem helyettesíthető a szavak szintjén való ismerkedés sem, de a táncban nincs smink, nincs vakolat, nincs máz.
K: Mit mondanál biztatásképpen annak a Fonóba első alkalommal betérő fiatalnak, aki életében nem tanult néptáncot, és attól fél, hogy kinézik, ha a táncparketten bénázik az alaplépésekkel?
B.I.: Éppen ezért van nálunk kezdő kurzus és a Berka klub-ban is tanítás, hogy az elsőre betévedő se vesszen el, vagy rettenjen meg. Itt tánc nélkül is katartikus egy ilyen mulatság, az embert megforgatja a közös éneklés, a párok tánca, az együtt lüktető közösség látványa.
K: Mennyire zárt ez a közösség? Hogyan segíti a Fonó (például a tánctanításokkal vagy a táncházi lelkület és életérzés kialakításával), hogy egy teljesen kívülálló is hamar otthon érezze magát nálatok?
B.I.: Elsőre sokszor bizonyos szempontból zártnak tűnhet, belterjesnek. Igyekszünk a táncházakban mindig tánctanítást is szervezni. Pontosan ezért, az immár 30 éve zajló „Fonó Szerdáinkon” egyedülálló módon kezdőknek szóló táncoktatás is zajlik.
K: A fejlett kommunikációs eszközök sokszor csak elvonják a figyelmet, azonban hihetetlen eszközöket is adnak néha a kezünkbe (gondoljunk a pl. Spotify-ra vagy az egyéb digitális népzenei archívumokra). Ti hogyan használjátok ezeket a modern platformokat fogalmazzunk úgy „digitális hídként”? Segítséget nyújt a folyamatosan fejlődő technológia abban, hogy az archaikus népzenei dallamok felkerüljenek egy mai fiatal napi lejátszási listájába?
B.I.: Táncot, éneket tudunk telefonról tanulni, ez óriási dolog. A ZTI és a Hagyományok Háza adatbázisai egyre jobban szűrhető, egyre gazdagabb gyűjtési kínálattal rendelkeznek. A zsebünkben van több, mint 100 év gyűjtése ezáltal. Repülőtéren, várakozás közben fölcsapom, és tanulom mondjuk a vajdakamarási Kenderes István, vagy a gyimesi Blága Károly “kicsi Kóta” táncát.
K: Táncosként biztosan éltél át olyan belső személyes pillanatokat, amikor úgy érezted, hogy „megállt az idő” a zenére, teljesen eggyé váltál a tánccal. Jelenleg vezetőként, népzenei igazgatóként hogyan tudod megteremteni a lehetőséget arra, hogy a mai huszonévesek is átélhessék ugyanezt a katartikus érzést a Fonó közösségében?
B.I.: Jó zenekar, jó tér, jó társaság. Ezeken múlik egy jó mulatság, amire szervezőként hatással vagy. Nem mindegy, hogy melyik térbe teszed be a mulatni vágyót. Általában a kisebb, szűkebb helyek jobbak, lehetőleg jó akusztikával, és ne kórházi fényekkel. Jó zenekar, aki nem csak eljátssza hangról hangra a muzsikát, hanem egész lényével jelen van, szórakoztatni akar, és közös katarzist akar a táncossal.
K: Volt esetleg számodra olyan, profi táncosként szerzett meghatározó tapasztalat, amit a leginkább hasznosítani tudsz most, amikor nap mint nap a Fonó jövőjét tervezheted? Vezetőként hogyan tudod megalapozni azt, hogy a Fonó ne váljon túlzottan merevvé, „rideg intézménnyé”, hanem megmaradjon benne az az őszinte, nyers energia, amit talán Te magad is kerestél benne anno táncosként?
B.I.: Sokat tanultam az eredeti közegből, és olyanoktól, akik még sok olyan helyen jártak, ahol élt és virágzott ez a kultúra eredeti formájában. Az emberi mivoltát, közvetlenségét nem veszítheti el valóban. Az ember úgy kéne érezze magát kicsit, mint mikor becsöppen egy székely ember vendégségébe.
K: Függetlenül attól, hogy ma mindenki okostelefonnal a kezében jár, véleményed szerint mennyire maradtak ugyanazok a huszonévesek alapvető közösségi igényei (a valahová tartozás biztonsága, a párkeresés, a közös tánc és éneklés), mint 50 vagy 100 évvel ezelőtt a fonóházakban?
B.I.: Azok az igényei, csak legtöbbször maguk sem tudják, és nem ismerik fel, annyira elválasztja a világ és a képernyő őket saját maguktól.
A beszélgetés végére világossá vált, hogy a Fonó sokkal több egy egyszerű szórakozóhelynél. Egy olyan élő kapocs, amely a Kárpát-medencei gyökereket a huszonegyedik század mindennapjaiba emeli. Ahogy Berecz István szavaiból is kiderült, ebbe a megtartó közösségbe bárki könnyedén bekapcsolódhat, függetlenül attól, hogy ismeri-e a tánclépéseket, vagy csak egy őszinte és befogadó közegre vágyik a mindennapok rohanása után.
