Külső szemlélőként könnyű lehet egy sikeres nemzetközi zenekar történetét néhány látványos állomásra leegyszerűsíteni: nagyszínpadok, világ körüli turnék, fesztiválok és több ezer fős közönség. A háttérben azonban ott vannak azok az évek, melyek alatt egy zenész nemcsak technikailag fejlődik, hanem megtanulja azt is, hogyan működik valójában ez a szakma.
Bodor Máté több mint egy évtizede az Alestorm gitárosa, és ez idő alatt a világ számos pontján megfordult a zenekarral. A kívülről szeleburdi őrületnek tűnő produkció mögött – tudniillik a banda a „pirate metal” jeles képviselője – azonban egy olyan gitáros áll, akinek saját elképzelése van a zenéről, a technikai tudás szerepéről és arról is, mit jelent hosszú távon megmaradni ebben a közegben. Mátéval ezúttal nem csupán az Alestormról beszélgettünk. Szóba került, mikor találja meg egy gitáros a saját hangját, miért fontosabb néha egy emlékezetes dallam a technikai bravúrnál, mennyit számítanak az emberi kapcsolatok a nemzetközi zeneiparban, és milyen az, amikor az egykori példaképek egyszer csak kollégák lesznek. Beszélgetésünk alatt arra is rávilágítunk, hogy mi marad a turnézás romantikájából sok év után, és milyen céljai lehetnek annak, aki már jóval túlteljesítette mindazt, amiről tizenévesen álmodott.
Kívülről az Alestorm sokszor kontrollált őrületnek tűnik. Belülről mennyire tudatosan felépített produkció az, amit a közönség lát?
Kívülről tényleg kaotikusnak és teljes őrületnek tűnhet, de belülről valójában egy nagyon tudatosan felépített produkcióról van szó. A koncertnek nagyjából a kilencven százaléka össze van rakva. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes mozdulat vagy reakció előre meg van koreografálva. Inkább arról van szó, hogy az évek során kialakultak bizonyos dolgok, rutinok és színpadi reakciók, amiket már mindannyian ismerünk. Szerintem pont ettől működik jól az egész. Mindenki tudja nagyjából, hogy mi fog történni, de közben mindig marad hely a meglepetéseknek és az improvizációnak is. Talán ezért tud kívülről ennyire spontánnak és kaotikusnak hatni, miközben mi pontosan tudjuk, hogy valójában eléggé kontrollált az egész.
Egy ennyire erős karakterű zenekarban mennyi szabadságod van arra, hogy gitárosként a saját zenei személyiségedet is megmutasd?
Van szabadságom, bár annyiban kicsit behatároltabb a dolog, hogy az énekesünk a fő dalszerző, tehát alapvetően az ő elképzeléseihez és a dalok karakteréhez kell igazodnia mindenkinek. Szerencsére ő nagyon szabad szellemű ebben, és mindig hagyja, hogy kibontakozzak, amikor annak helye van. A gitárszólókat például nagyrészt én csinálom. Általában ad néhány ötletet vagy iránymutatást arról, hogy mit képzel el, és onnantól ez már inkább közös munka. A dalok nagy részét ő írja, de amikor eljutunk a gitárokhoz, elég nagy szabadságot kapok abban, hogy mit teszek hozzá, és hogyan formálom a saját részeimet. Így azért bőven van lehetőségem arra, hogy a saját zenei személyiségem is ott legyen a dalokban.
Az Alestorm humora miatt előfordul, hogy a közönség kevésbé veszi észre, mennyi komoly zenészi munka van a dalok mögött. Zavart vagy zavar ez téged?
A humor nyilván egy dolog: van, aki veszi, és van, aki nem. Úgy látom a zenekar mentalitásában eleve benne van, hogy ez minket nem feltétlenül zavar. Persze mindig jólesik, amikor kapunk valamilyen komolyabb szakmai elismerést, és örülünk annak is, ha valaki észreveszi azt a munkát, ami a humor és az egész őrület mögött van. De ez nem igazán határozza meg sem a mindennapjainkat, sem azt, ahogyan a zenekarra gondolunk. Kicsit olyan, mintha különállók lennénk ebben az egész közegben, és az a véleményem, hogy ez pont így van jól. Nem akarunk feltétlenül megfelelni annak, amit mások elvárnak egy csapattól. Egyszerűen csináljuk a saját dolgunkat, és ha valaki emellett a zenei teljesítményt is értékeli, annak természetesen örülünk.
Ha egyetlen Alestorm-dallal kellene megmutatni egy másik gitárosnak, hogy szakmailag mire képes a zenekar, melyiket választanád?
A tavaly megjelent lemezünkön van egy nagyjából 18 perces dal, amit erre talán különösen jó példának tartok (Mega-Supreme Treasure of the Eternal Thunderfist című dal The Thunderfist Chronicles albumon – szerk). Szerintem nagyon jól összefoglalja, hogy mennyi minden van az Alestormban. Vannak benne vendégénekesek, különböző gitárszólók, gyorsabb és lassabb részek, akusztikus részek, szóval zeneileg is nagyon sokféle dolog megjelenik benne. Számomra ez egy elég jó keresztmetszete annak, hogy mire képes a zenekar. Persze ezen kívül is van egy-két dal, amiben gitárosként elég jól meg tudom mutatni, hogy mire vagyok képes, de ha tényleg csak egyet kellene választanom, akkor valószínűleg ezt mondanám.
Hogyan jött annak idején London és az egyetem, és mennyire formálta át az ottani zenei közeg azt, amit addig a zenéről és a gitározásról gondoltál?
2009-ben egy ösztöndíjat nyertem a londoni ICMP-re, ami egy kifejezetten könnyűzenével foglalkozó zenei egyetem. Négy évig tanultam ott, és közben már elkezdtem különböző zenekarokkal koncertezni is. Az első angliai és európai turnéim is tulajdonképpen ebből az időszakból indultak. Alapvetően maga a londoni közeg is nagyon sokat formált rajtam, nemcsak zeneileg, hanem abban is, ahogy az egész szakmára és a külföldi érvényesülésre néztem. Egyszerűen belekerültem egy olyan miljöbe, ahol teljesen természetes volt, hogy különböző országokból érkező zenészekkel dolgozok együtt, és hogy nem csak a magyar piacban lehet gondolkodni.
Az egész nagyon sokat változtatott azon, ahogy a saját lehetőségeimet is láttam. Nemfeltétlenül arról volt szó, hogy az angol zenei stílus konkrétan átformálta volna a gitározásomat, a lényege az, hogy a nemzetközi zenei és szakmai környezet kezdett el foglalkoztatni, ami később nagyon fontos lett abban is, ahogyan a saját karrieremet építettem.
Volt bármilyen szerepe az Alestormig vezető történetben annak, hogy korábban Londonban tanultál és már otthonosan mozogtál a brit zenei közegben?
Közvetlen összefüggés alapvetően nincs a kettő között, az egyetem után egyébként már ismét Magyarországon éltem. Az Alestormba kerülésem egy másik kapcsolaton keresztül alakult. A Wisdommal (magyar power metal zenekar ami 2018-ban feloszlott – szerk.) például már évekkel korábban megismerkedtem, később pedig nagyon sokat turnéztunk együtt. Közvetett módon viszont biztosan sokat számított, hogy Londonban tanultam. Egyrészt nagyon jól megtanultam angolul, másrészt megismertem egy olyan kulturális és szakmai szférát ami későbbiekben nagyon hasznos lett. Talán emiatt is lehetett könyebb a kapcsolódás egy olyan nemzetközi csapathoz, mint az Alestorm.
Van olyan pont, amikor rájöttél, hogy attól, hogy el tudsz játszani valamit, még nem biztos, hogy el is kell játszanod?
Persze, úgy tapasztalom ez egyre inkább előjön, ahogy az ember több időt tölt ebben az egészben. Egy idő után egyre jobban megtanulja, hogyan kell felépíteni egy jó dalt, és hogy azon belül hol van helye egy technikásabb gitárrésznek, és hol nincs. Bizonyos helyeken nyilván sokkal jobban el tudnám „ereszteni a gyeplőt”, és meg tudnám mutatni, hogy technikailag mire vagyok képes, de ezek már tudatos döntések. Nem feltétlenül az a cél, hogy minden pillanatban megmutassam, mit tudok gitárosként, hanem az, hogy az adott dalhoz azt tegyem hozzá, amire valóban szüksége van. Nekem úgy tűnik ez egyfajta érettségi kérdés is, főleg a dalszerzésben. Minél többet csinálja az ember, annál inkább rájön, hogy egy zenei rész nem feltétlenül attól lesz jó, hogy minél több minden történik benne.
Egy gitáros mikor találja meg szerinted a saját hangját? Egyáltalán lehet ezt tudatosan keresni?
Az a meglátásom, hogy ez teljesen szubjektív, és nagyon változó, hogy kinél mikor alakul ki. Van, aki már egészen fiatalon ráérez bizonyos dolgokra, és már akkor van egy saját íze, ami megkülönbözteti a játékát másokétól, míg másoknál ez csak később jön. Nálam nagyjából olyan húszéves korom körül kezdett igazán kialakulni. Ha visszahallgatom a korábbi játékomat, egyértelműen hallom, hogy voltak még hiányosságok, aztán valahol ekörül jött el az a pont, amikor a dolgok elkezdtek szépen helyre kerülni, és kialakult az, amit már a sajátomnak éreztem.
Úgy gondolom ezt lehet tudatosan is keresni, de erőltetni nem lehet. Nincs rá egy konkrét életkor vagy recept, egész egyszerűen sokat kell játszani, sok zenét hallgatni és sok mindent kipróbálni. Egy idő után pedig elkezd kialakulni, hogy mi az, ami tényleg a ízlésedet és a személyiségedet tükrözi.
Melyik a fontosabb számodra ma: hogy egy másik gitáros azt mondja, „ezt rohadt nehéz eljátszani”, vagy hogy egy laikus megjegyezze a dallamot?
Alapvetően minden pozitív visszajelzést szívesen veszek, de egyébként a negatívat is, mert abból ugyanúgy lehet tanulni, viszont én inkább a dallamosságot mondanám fontosabbnak. Tök jó érzés, amikor valaki azt mondja egy gitártémára, hogy „hú, ez egy nagyon fogós dallam”. Nekem ez sokkal többet jelent, mint amikor azt mondják, hogy „na, ez aztán jól szét lett tekerve”. Persze nyilván az utóbbi is érdekes lehet egy másik rétegnek, és annak is jól esik, ha valaki technikailag értékeli azt, amit csinálok.
Mi az a része ennek az életnek, amit tizenévesen romantikusnak képzeltél, ma viszont egészen máshogy látsz?
A repülés például egyáltalán nem olyan romantikus dolog, mint ahogy azt az ember tizenévesen elképzeli. Ráadásul egyre nehezebben bírom a hosszabb utakat, illetve azt is, amikor szinte heti egy-két alkalommal utazni kell. Nyilván egy idő után hozzá lehet szokni, de például a nagyon hosszú buszozások is elég fárasztóak tudnak lenni. Maga a koncertezés viszont számomra a mai napig ugyanolyan élmény. Amikor ott vagyunk a színpadon, az még mindig az a része ennek az egésznek, amiért igazán megéri csinálni.
Mi fontosabb egy hosszú turnén: hogy valaki zseniális zenész legyen, vagy hogyhajnali négykor is elviselhető ember maradjon?
Érdekes módon nálunk a szakmai része talán nem is annyira fontos, mint azt az ember elsőre gondolná. Nyilván, ha nem játszanál jól, akkor eleve nem lennél ott, tehát ez egy alapvető feltétel. Egy hosszú turnén viszont szerintem sokkal fontosabb, hogy milyen ember vagy. Sokkal több időt töltötök együtt a színpadon kívül, mint amennyit maga a koncert tart.
Leültök együtt kajálni, buliztok, vagy akár csak elmentek napközben várost nézni. Ilyenkor derül ki igazán, hogy kivel milyen együtt tölteni ennyi időt. Úgyhogy ha a kettő közül kell választanom, nálam egyértelműen az emberi oldal a fontosabb.
Magyarországról nézve a nemzetközi zeneipar sokszor nagyon távolinak tűnik.Amikor bekerültél, mi volt az első dolog, amikor rájöttél, hogy teljesen másképp működik, mint itthon?
Nem volt egy ilyen egyértelmű pillanat, amikor azt éreztem volna, hogy „na, ez teljesen másképp működik, mint Magyarországon”. Én már 2009 óta koncertezem külföldön, előttepedig itthon is inkább kisebb klubbulikon játszottam, úgyhogy igazából nem volt olyan közvetlen összehasonlítási alapom, amihez ezt egy konkrét ponton hozzá tudtam volna kötni.
Azt sem feltétlenül értem, hogy miért tűnik még mindig ennyire távolinak a nemzetközi zeneipar egy magyar zenész számára. Ma már az interneten keresztül gyakorlatilag bárki tud kapcsolatokat kialakítani külföldi zenészekkel, zenekarokkal vagy más zeneipari szakemberekkel. Nyilván ez nem egyszerű, és rengeteg munkát kell beletenni, de szerintem sokkal több lehetőség van rá, mint amennyire kívülről nézve néha gondolnánk.
Szerinted egy magyar zenésznek ma még mindig többet kell bizonyítania ahhoz, hogy bekerüljön egy nemzetközi produkcióba?
Én azt tapasztaltam, hogy nem feltétlenül kell többet bizonyítania. Inkább egyszerűen jónak kell lenni abban, amit csinálsz. Természetesen nehéz elfogadni, hogy vannak, akik azért nem jutnak el bizonyos helyekre, mert még nem tartanak azon a szinten, vagy egyszerűen olyan közegben mozognak, ami eleve leszűkíti a lehetőségeket.
Ha valaki például kizárólag magyarul zenél, akkor egyértelműen egy sokkal szűkebb közönséghez és piachoz tud eljutni. Ugyanilyen fontos az is, hogy mennyire nyitott az embera kapcsolatépítésre, mert nekem úgy tűnik ez az egésznek az egyik alapja. Nem elég csakjól gitározni vagy jó zenét írni. Meg kell ismerni embereket, kapcsolatokat kell kialakítani, ésnyitottnak kell lenni azokra a lehetőségekre, amelyek menet közben adódnak.
Mennyire számít valójában a kapcsolati háló egy olyan történetben, amelyet kívülről hajlamosak vagyunk pusztán tehetségsztoriként látni?
A zeneipar alapvetően egy nagyon kapcsolatközpontú rendszer. Rengeteget számít, hogy kikkel, hol és milyen körülmények között találkozol, és hogy ezekből a találkozásokból később milyen lehetőségek adódnak. Ez talán még fontosabb is annál, mint amit az előbb mondtam arról, hogy önmagában a tehetség mennyit számít. Egyértelműen fontos, hogy jól játssz, és meglegyen a megfelelő szakmai tudásod, de egyáltalán nem csak ezen múlik. Legalább ennyire meghatározó az a kapcsolati háló is, amit az ember az évek során maga köré épít.
Tizenévesen mit jelentett számodra az, hogy „sikeres gitáros”, és mit jelent most?
Nekem egyébként nem voltak ennyire nagy álmaim. Tizenévesen teljesen megelégedt emvolna azzal, ha egy jól menő magyar zenekarban játszhatok. A külföld igazából csak később került képbe. Akkoriban elsősorban azt szerettem volna, hogy valamilyen szinten meg tudjak élni azenélésből, azon belül is főleg a gitározásból. Már az is sikernek számított volna számomra, ha azt mondhatom, hogy ez a munkám, ebből élek, és minden nap azt csinálhatom, amit szeretek.
Mennyire tudsz még rajongóként nézni azokra a zenészekre, akiknek ma már ugyanazokon a fesztiválokon vagy a backstage-ekben vagy a kollégája?
Ez furcsa, mert már nem igazán tudok úgy rajongóként nézni rájuk, mint régen. Annyira látom már, hogyan épül fel egy ilyen nap, egy turné vagy egy koncert, hogy egyszerűen teljesen más perspektívából nézem az egészet. Ott vannak ugyanúgy a backstage-ben, leülnek kajálni, várják a repülőt vagy utaznak a busszal, ahogy én is. Nyilván ettől még lehet valakit nagyon tisztelni, vagy ugyanúgy szeretni a zenéjét, de már nincs meg bennem az a fajta piedesztálra emelés, ami tizenévesen még teljesen természetes volt.
Amikor az ember bekerül ebbe a közegbe, egy idő után rájön, hogy ők is ugyanolyan zenészek, és ugyanazokat a hétköznapi dolgokat csinálják, mint bárki más.
Már eljutottál oda, amiről a gitározni kezdő miskolci srác álmodott. Mi az, amiről a mostani Bodor Máté álmodik?
Azt gondolom, hogy amit tizenévesen elképzeltem, már bőven túl is teljesítettem. Úgyhogy most már egy kicsit minden ilyen bónusz. Tökéletesen elégedett vagyok azzal, ami van, és nagyon örülök annak, ahogyan az elmúlt években alakult a pályám.Igazából most már az az egyik legnagyobb vágyam, hogy ez így is maradjon. Hogy ezttudjam csinálni még nagyon sokáig, ameddig csak lehet. Nincs feltétlenül bennem egy újabbhatalmas cél, amit mindenáron el akarok érni. Egyszerűen nagyon jó érzés, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és ezt szeretném folytatni, ameddig csak tudom.
Mit szeretnél még bebizonyítani gitárosként, amit az Alestorm sikere önmagában nem tud biztosítani?
Szakmailag nagyjából a saját zeném, a gitáros oldalam továbbépítése és az oktatás ami még igazán érdekel. Nem feltétlenül azért, mert úgy érzem, hogy bármit is bizonyítanom kellene, hanem egyszerűen azért, mert ezek azok a dolgok, amiket még szívesen csinálnék, és amelyekben látok lehetőséget. Az elmúlt években elkezdtem néhány szólólemezt is készíteni (‘Oh Wow’ 2021-ben és a ‘What Now?’ 2025-ben – szerk), és azt hiszem ez egy nagyon jó út arra, hogy gitárosként, önállóan is meg tudjam mutatni magam. Az Alestormban egyébként úgy érzem, hogy a szólisztikus oldalamat is teljesen ki tudom élni, ezért ezen a téren egyáltalán nem érzem azt, hogy bármi hiányozna.
Emellett a jövőben szeretnék oktatóanyagokat is készíteni, mert ez is egy olyan terület, ahol át tudnám adni azt a tudást és tapasztalatot, amit az elmúlt évek során összegyűjtöttem.
