(borítókép: pixabay.com)
A mai nap reggele szikrázó napsütésre érkezett meg, bár kissé csípős volt a levegő. Jólesően nyugtáztam, hogy ez bizony már az ősz. Én személy szerint kedvelem, számomra több lehetőséget rejt, mint a nyári kánikula.
Főztem egy morcos fekete kávét, és megvicceltem egy felhőméretű tejhabkupaccal. A MÁV menetrendjének ellenőrzésével indítottam meg a napi cselekménysorozatomat. Minden rendben, nyugtáztam, majd mit sem sejtve, pozitív gondolatokkal felvértezve, némi készülődési rituálé után elindultam a kalandomra. A mai nap más egy kicsit, hiszen ma oktatásra megyek, és vizsgáznom is kell.
Szeretem a vonatokat, valahogy megnyugtat a kötött pálya.
Az állomásra érkezve csilingelő hang ébresztett rá a mai nap valóságára. A hangosbemondó kedves, már-már megnyugtató hangon közölte velem, hogy a gondosan kiválasztott vonatom ma bizony nem kíván részt venni a közlekedésben. Helyette pótlóbusz áll rendelkezésemre. Legalábbis elméletben. Mert mint később kiderült, a pótlóbusz fogalma és annak tényleges megjelenése között olykor egészen jelentős időbeli különbségek mutatkoznak. Természetesen illedelmesen, az okozott kellemetlenségért elnézésemet kérte.
Eltöprengtem az érzéseimen egy szempillantás alatt, hiszen ennek a napnak tétje van, gondoltam. A távolban feltűnt egy sárga busz, láthatóan várakozott, az ajtóban egy szemlélődő buszsofőr kémlelte a tájat. Azt gondolnád ezen a ponton, hogy már előre megküldték a felmentő sereget. De nem!
Beszédbe elegyedett vele egy jókora buszra való embertömeg, hogy a probléma elhárításának lehetősége most az ő kezében van. Engedjétek meg, hogy a csattanót előre megírjam: ő volt a nap hőse! Átérezve a helyzetünk komolyságát, határozott telefonálásba kezdett. A központi irányítóktól várt engedélyt, hogy megmenthesse a már korán reggel megfáradt embereknek legalább ezt az egy napját.
Felszálltunk és vártunk, majd leszálltunk újra és vártunk, közben pedig reménykedtünk, hogy valami elindul a cél felé. Harminc teljes percet töltöttünk a bizonytalanságban, az állomásra beérkező vonatok lassításában reménykedve, olykor-olykor futva utánuk.
A buszsofőr egyszer csak intett, hatalmas elégedettséggel az arcán jelezte, hogy engedélyt kapott, és elvisz minket a célállomásra. A tömeg pedig, mint egy csatát nyert kis csapat, egyetértésben szállt fel a buszra.
Érdekes tanulság volt, hogy idegenekből egy pillanat alatt válnak „barátok”, és elkezdődnek a stresszoldó nagy sztorizgatások arról, hogy kinek milyen kacifántokkal teletűzdelt módon gyűlt már meg a baja a tömegközlekedés különös világával.
