A Magyar Színház porondján játszák az Addikt című, majdnem háromórás, egyfelvonásos színdarabot, olyan neves művészek, mint Haumann Máté (Ákos), Trokán Anna (Kriszta), Eperjes Károly (Feri atya) és a főszereplő drogfüggőt elképesztő hitelességgel alakító Szemenyei László (Gabika) közreműködésével.
Első benyomások
Szociális munkás hallgatóként kézenfekvőnek tűnt az Addikt című előadás megtekintése, hiszen egy társadalmilag nagyon elítélt réteget helyez a középpontjába.
Az első néhány perc azonban kissé megrágcsálta az idegeimet és erősen gondolkodtam a műsor idő előtti befejezésen is. A felbolydulásom oka az volt, hogy váratlanul hangos zenét kezdtek bömböltetni, beáramlott pár táncikáló vagy inkább botorkáló ember a színpadra, ami rózsaszínes fényárban úszott. Látszott, hogy egy szórakozóhelyre váltottak, és ahogy az ilyen hangerőnél szokás, ordítva próbált két színész felváltva rövidebb monológokat előadni.
Egyikük, a betépett Gabika (Szemenyei János), a színpad feletti jobb és bal oldali erkély között váltogatta a helyét, és így jobbról-balról lekiabálva önvallomásba kezdett. Arról beszélt, hogy miért is csinálja, amit csinál. Azért, mert kikapcsolja, jó érzés kikerülni a napi mókuskerékből és ezen még az sem változtat semmit, hogy tudja, hogy egyszer, amikor tropára mennek a vénái, le fog szakadni a karja. Ha ez bekövetkezik, majd folytatja a fején. Tar kopaszra borotválja és ha direkt ide szúr, legalább az agyába is gyorsabban jut az anyag.
Miközben Gabika a jobb vagy bal oldali színpadi erkélyen megjelent vagy éppen eltűnt, a kissé ittas Bea (Varga Fekete Kinga) vette át a szót. A pódium közepére beállva, pink ködbe burkolózva, óbégatott arról, hogy ő influencer és a lelkét is eladná a klikkekért.
A túl hangos zene és fények által keltett audiovizuális zűrzavar nagyon zavarta a mondanivalójuk megértését, amit egyébként sajnálok, mert szívesen meghallgattam volna őket.
Beismerések
A kaotikus kezdést leszámítva nagyon is összeszedett és tanulságos darab szemtanúja lehet a nagyközönség, ha nem keresi egyből a kijáratot az előbb említett fejetlen pár perc miatt.
A mű egy rehabilitációs központ mindennapjait mutatja be, Gabika (Szemenyei János) érkezésétől kezdve. Gabika teljesen bedrogozott állapotban lépi át a küszöböt, amit azzal magyaráz, hogy mielőtt még betért volna a kijózanodás helyszínére, ivott pár töményet, egy kis alkoholt Xanaxszal, aztán ahogy haladt a rehab felé, a sarkon is elnyalt egy utolsó bélyeget. Bevallom, ahogy hallgattam Gabikát, egyből magamra ismertem. Az évek során minden fogyókúrámat egy sor utolsó lakomával kezdtem és mindig Lucullus-i búcsúzkodások keretében próbáltam az összes édes kísértéstől megválni.
Szembenézés önmagunkkal
Gabikának és a társainak a 12 pontos program alapján alakultak a hétköznapjai. Ez először abból állt, hogy mint újonnan érkezettnek, Gabikának le kellett írnia az élettörténetét, majd ezt górcső alá vette az intézmény vezetője, Ákos (Haumann Máté), és rámutatott a pontatlanságokra. Gabika ekkor olyan kényelmetlen egykori tettekkel szembesült, amiket szeretett volna elmismásolni. Például ellopta a nagymamája nyugdíját, de ezt a tényt igyekezett elkendőzni és erre hívta fel Ákos a figyelmét, hogy igenis alávaló cselekedet volt elvenni a nagyanyja pénzét, hiába is próbálja ezt szépítgetni.
Az önutálat magas foka
Egy másik számomra emlékezetes jelenet Robika (Fellinger Domonkos) őszinte kitárulkozása volt, amiben azt fejtegeti, hogy lényegében mindent és mindenkit utál. Utálja a garasaikat kuporgató szegényeket, de a magukat fennhéjázva mutogató gazdagokat is. A hatalmasokat, akiknek csak megszületni volt nehéz. Utálja a depressziójukban tocsogó boldogtalanokat és még jobban a mosolyalbumba illő boldogokat. Utálja a lődörgő, haszontalan céltalanokat, de azokat is, akik eltökélten, másokat odébb lökve törtetnek a célvonal felé.
Egyszerűen mindenkit, majd tovább gondolja és közli, hogy az összes közül, végső soron saját magát utálja a legjobban.
Interaktív színpadi előadás
Ahogy haladunk Gabika és a társai történetében egyre jobban megismerjük a karaktereket és hogy miért is tartanak ott, ahol. Egészen a második felvonás elejéig, amikor is, hirtelen megálljt parancsolnak az előadásnak, felkapcsolják a nézőtér lámpáit és a rehab lakói félbeszakítják a műsort.
A szerepükből kilépve, bemutatkoznak a közönségnek és megkérdezik:
– Van esetleg, aki magára ismert?
– Van, aki meg akarja osztani a történetét?
Az önkéntes számadás megindító jelenete is kerekedhetett volna ebből a nem várt intermezzoból, de némaság honolt a publikum sorai közt. A korábbi felismerésem ellenére, még én sem jelentkeztem.
– Egyébként szeretitek egymást?
– Fontosak vagytok egymásnak? Fel lehet szólalni.
A közönség még mindig csendbe burkolózott. Ha zümmögött volna légy, lekapcsolta volna a zümmögését.
– Boldogok vagytok?
– Szabadnak érzitek magatokat?
Semmi válasz. Néhányan körbe nézegettek, mosolyogtak. Mások, főleg az első sorokban ülők, kicsit összehúzták magukat a székeiken.
– Na, jó, akkor folytatjuk az előadást és hagyunk elmenni, hogy utána megetessétek a fenevadat.
Fellélegeztünk és ismét sötétségbe borultunk.
Tükröm, tükröm
Gabika és a társai történetében engem az fogott meg igazán, hogy kicsit talán rólam is, nekem is írták. Ugyan nem bódítottam magam illegális szerekkel, de a függés bennem is ott szunnyad és az a szomorú tény, hogy bármikor, kitörésre készen, bóbiskol a tudatom egy talán még mindig zárt ajtaja mögött.
Robika is amiatt utált mindenkit, de legfőképpen saját magát, mert ő volt az a teszetosza, depis, csóró, semmirekellő alak, aki nem tudott mit kezdeni az életével, és akit ő maga is megvetett. A vallomása, miszerint magát utálja a legjobban, csak azt mutatja, hogy nem utált ő valójában senkit, csak nem tudott megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak és a “nem vagyok elég jó” érzése kergette őt a drogok ölelő karjai közé. Kábán, a világot kizárva, nem volt senki, aki becsmérelte vagy elítélhette volna. Még önmaga sem.
Ákos azért konfrontálta Gabikát a múltjával, mert fontos, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért, mindegy, hogy mi késztette rájuk. A lényeg, hogy elismerje őket, hogy szembe tudjon nézni velük, bármennyire is hitványak. Ha ez sikerül, az már félsiker, onnan már lehet valamit kezdeni a helyzettel.
Igen, mind képesek vagyunk szörnyűségekre, de a választás a mi kezünkben van. Dönthetünk másként is. Ha sikerül ráébredni és tudatosítani magunkban a gyengeségeinket, akkor már mi határozzuk meg a következő lépést.
Mindegy, hogy egy bántó, vissza-visszatérő rossz emléktől akarunk szabadulni, vagy egy eufórikus, örömteli élményt az eksztázisig felfokozni vagy csak megállítani az időt és kilépni egy áthatolhatatlan légüres térbe, amelyben csak mi létezünk. Az indokok különbözőek lehetnek, de a végkimenetel is: a lényünk apránkénti lemorzsolódása és eltűnése.
Ha hagyjuk, hogy a kábítószerek átvegyék az irányítást és elnyomjuk azt a halk kis hangot a fejünkben, amelyik a vészféket akarná meghúzni, akkor egyszer biztosan elveszünk. Amennyiben viszont sikerül visszavenni az irányítást és felülkerekedni a gyarlóságainkon, azokat nevükön nevezni és velük farkasszemet nézni, akkor idővel visszatalálhatunk önmagunkhoz és immáron a múltunk sötét foltjait is felvállalva, megbocsáthatunk a rosszakaróinknak és ami még nehezebb: még akár saját magunknak is.
Hogy végül milyen irányba indulunk el, az már csak rajtunk múlik.
Forrás:
https://magyarszinhaz.hu/programok/addikt/
Képek forrása: Gemini, Chatgpt által készített képek
