Hogy mit jelent 365 nap, az megközelítés kérdése. Valakinek csak az új naptár vásárlásánál tűnik fel, hogy eltelt egy év, másnak viszont egy év józanság egy olyan mérföldkő, amely mögött rengeteg küzdelem, lemondás, kudarc és újrakezdés van.
Manapság szinte minden család érintett valamilyen módon a függőségben, mégsem beszélünk róla eleget. Hajlamosak vagyunk címkézni és ítélkezni, miközben sokszor bele sem gondolunk abba, milyen hosszú út vezethet odáig, hogy valaki egyáltalán kimondja: segítségre van szükségem.
Czifrik Dávid 36 éves, és egy éve józan. Az út idáig nem volt rövid, és nem is volt egyenes. Volt benne sportkarrier, saját lakás, szabadság, ami idővel kontroll nélküli életet jelentett, több rehabilitációs intézmény, pszichiátria, családi konfliktusok, újrakezdések és sok-sok elvesztegetett év. Most azonban már nem azt meséli, hogyan jutott el a függőségig, hanem arról is beszél, hogyan próbálja felépíteni azt az életet, és hogy van lehetőség a változtatásra és változásra.
Dáviddal egy kávézóban beszélgettünk az életéről, a nehézségeiről, a fordulópontokról és arról, mit jelent számára az első józan év.
Dávid, kicsit mesélnél nekem a kezdetekről?
Nagyon jó alapokat kaptam. Édesanyám mindent igyekezett megteremteni a számomra, mondhatom, hogy igazán kényelmes életet éltem fent a budai inkubátorban. Suliba jártam és sportoltam, mint a legtöbben a környezetemben.
A sport volt a mindenem, akkoriban úgy képzeltem, hogy igazi nagy kosaras leszek. A sportra tettem fel az életemet, és jó is voltam benne. De aztán egy alkalommal eltörtem a csuklómat, és az mindent megváltoztatott. Fél évig volt gipszben a kezem, és az orvosom ettől kezdve nem javasolta az élsportot.
Azért ez elég nagy törés lehetett, nemcsak fizikális, hanem lelki értelemben még inkább. Nyilvánvaló, hogy újra kellett tervezned. Mit hozott az élet ezután?
Vendéglátást tanultam egy, a Keleti pályaudvar környéki iskolában, borász szerettem volna lenni. Később az is lettem.
Merőben más emberek vettek körül, mint azelőtt. Korábban egy sima cigit sem szívtam el, sőt volt idő, amikor a szüleim dohányoztak, és a cigarettafüstöt sem viseltem el. De aztán szépen lassan magával húzott az osztály magja.
Ezt követően sem tartottam menőnek sem a dohányzást, sem a füvezést, mégis szinte észrevétlenül ott találtam magam a füsttől elhomályosult fiúvécében. Először csak egyik-másik szünetben, de hamarosan rendszer lett belőle. Egy idő után már el sem tudtam kezdeni a napot anélkül, hogy ne tekertem volna.
Mit szóltak ehhez otthon? Észrevettek rajtad bármit?
Mai viszonylatban hamar, húszévesen elköltöztem otthonról. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a szüleim mindent megteremtettek nekem, hogy elkezdhessem felépíteni az önálló életem. Minden alapom megvolt ahhoz, hogy kényelmes életet teremtsek magamnak.
De a hirtelen jött szabadság és a sportpályafutásom befejezése túl sok üresjáratot hozott magával. Tulajdonképpen mindenféle kontroll nélkül éltem, ami nagy váltás volt ahhoz képest, hogy a korábbi években a sport elég szigorú keretet adott az életemnek.
Eleinte még el tudtam kendőzni, hogy bajban vagyok, de egy idő után elvesztettem a kontrollt, és ebben már a családom is érintetté vált. Már a barátaim is tudtak rólam, igaz, az akkori társaságom nagy része hasonló életet élt, mint én, így nem mondhatom, hogy kilógtam a sorból.”
Feltételezem, hogy ekkorra már többről volt szó, mint néhány szünetben elszívott füves cigiről?
Igen, jól gondolod. Akkorra már a függőség áthatott mindent, már nem állt meg a sulivécénél a dolog.
A hétvégéket többnyire a Hajógyári-sziget bulikomplexumában töltöttem, ahol már széles palettából válogattam, ami a szereket illeti. Bejöttek a szintetikus anyagok, és ez végképp elvágott attól a valóságtól, amit valaha a sajátomnak tartottam.
Egyre lerövidültek a hetek. A hétvégi bulizás már pénteken elkezdődött, ebből hamarosan csütörtök lett, és gyakorlatilag szép lassan egybefolytak a hétvégék a hétköznapokkal.”
Hogyan viselte ezt a családod akkoriban?
Próbáltak segíteni, ahogy tudtak. Bizonyos esetekben így utólag már látom, hogy a legjobb szándék mellett is táplálták a függőségemet.
Hiszen időközben a munka világába is beléptem, hogy legyen egy kis saját pénzem. Ugyanakkor mivel a családomnak lehetősége volt támogatni, és támogatott is anyagilag, így gyakorlatilag a munka számomra nem megélhetési dolog volt. Ha nem dolgoztam, nem volt gond, számíthattam rá, hogy lesz, aki befizesse a villanyszámlámat.
Próbáltak segíteni és megmenteni attól, hogy nehogy egyszer a börtönben végezzem a meggondolatlan cselekedeteim miatt. Ha a börtönt el is kerültem, akkorra már mondhatom, hogy a szer használt engem, és nem én a szereket.
Mit tudtak tenni, amikor látták, hogy elvesztetted a kontrollt az életed felett?
Több rehabilitációs intézményt bejártam. Mondhatom, hogy alig maradt valami a listán, ahol nem jártam, és a pszichiátriát sem hagytam ki a sorból.
Ezek az intézmények lehetőséget adnak a hozzátartozók számára is a fejlődésre, hogy megfelelően tudjanak segíteni, ami gyakran a nemet mondás képességét takarja.
Egy idő után a családom eladta a lakásomat, és visszaköltöztem, hogy szem előtt legyek. Ettől még, mondanom sem kell, nem mentek simán a dolgok közöttünk.
Mesélted, hogy a legszigorúbb rehabot is megjártad, mégsem hozott korábban egyik terápia sem áttörést. Most az egyéves józan születésnapodat ünnepled, ami az életedet hallgatva nem kis dolog. Gratulálok hozzá! Mi hozott mégis változást?
Azt mondják, hogy van egy igazi mélypont, ami mindenkinek más. Lehet egy nagyobb esemény, de lehet csak egy pillanat is. Gyakran magam sem értem, hogy mitől vagyok éppen most józan egy éve.
Emlékszem egy pillanatra. Kint feküdtem a kertben, sütött rám a nap, a muslincák keringtek körülöttem. Rosszul voltam, nagyon rosszul.
Másnap egy újabb bentlakásos rehabilitációs intézmény terápiáját kezdtem. Egy olyan helyre készültem, ahol nincs gyógyszeres kezelés, én pedig addigra már nemcsak alkoholtól és szerektől, hanem gyógyszerektől is függtem.
El sem tudtam képzelni, hogyan fogom ezt kibírni. Remegtem kívül és belül is. Nonszensz, de anyukám kétóránként hozott nekem egy sört, hogy fizikailag kibírjam azt a napot a rehab előtt.
Milyen volt az első időszak a rehabon?
Már jártam itt korábban, mardosott a szégyen amiatt, hogy bár sok munkát fektettek belém korábban, én mégis itt vagyok. Lehajtott fejjel járkáltam az első napokban.
Iszonyatos elvonásom volt. Minden, amit kaptam, az a vérnyomáscsökkentő volt, hogy effektíve túléljem. Azt hiszem, hogy amit az első hónapban fizikailag átéltem, az a legnagyobb visszatartó erőm a mai napig.
Aztán a hónapok alatt valahogy megérkeztem. Ma sem tudom, hogy mi volt az, ami ezúttal átbillentett. Nem vagyok különösebben vallásos, de valaminek lennie kellett, ami ezúttal segítségemre volt abban, hogy ezt elviseljem és a következő szintre lépjek.
Mit értesz következő szint alatt?
Lassan beálltak a mindennapok, és letelt a fél év a rehabon. Majd az utógondozás részeként támogatott lakhatásba jelentkeztem, ezt már időben elkezdtem intézni a terápia vége felé. A támogatott lakhatás azt jelenti, hogy kedvező feltételekkel lakom, hozzám hasonló sorsú társaimmal.
Tulajdonképpen a terápiáról kilépve az első utam a támlakba vezetett, ahogy mi hívjuk, és munkát is sikerült intéznem.
Nem hagytam ki egyetlen napot sem, már a következő nap dolgoztam.
Pszichológushoz járok, és felépülő függőknek szánt csoportokra is. Így mondhatom, hogy viszonylag védett környezetben vagyok, de már egyre jobban nyitok a külvilág felé is.”
Hogy vagy most, az első józan éved után?
Nagyon vártam, hogy meglegyen az első év. Mérföldkőként tekintek rá, de van bennem egy kis ürességérzés is.
Azt hiszem, túl sok mindent szeretnék egyszerre, de tudom, hogy nem pótolhatom be az elmúlt éveket. Annak nagyon örülök, hogy a családommal tudtam rendezni a viszonyom!
Tele vagyok tervekkel. Szeretnék tanulni, hiszen a borász szakma számomra nem opció. Úgy képzelem, hogy egyszer majd én is segíthetek másoknak, akik hozzám hasonlóan készek megküzdeni önmagukkal.
Később pedig vágyom arra, hogy saját családom legyen. Mindig fontos volt számomra a természet. Szeretnék majd egyszer egy kis házat valahol vidéken, ahol megteremthetem azt a békét, amiben tisztán boldogok lehetünk.”
Dávid történetében talán éppen az a legfontosabb, hogy a felépülés nem egyetlen nagy pillanattal kezdődik, hanem hogy mindig ott a lehetőség a változtatásra és a szembenézésére. Mindenki számára adott a lehetőség a felállásra a kérdés az, hogy mikor vagyunk hajlandóak megfogni azt a kezet, ami kinyúl értünk. Ez az első józan év nem valaminek a lezárása, hanem sokkal inkább valami izgalmas új dolognak a kezdete.
