Manapság egyre több önismereti eszköz és lehetőség áll rendelkezésünkre. Közben a mindennapi élet kihívásaival is meg kell küzdenünk, és szeretnénk eközben jól lenni. Mégis előfordulhat, hogy nem találjuk a megfelelő utat vagy azt a platformot, ahol valódi segítséget kaphatunk. Baranyai Bence mentálhigiénés szakemberként dolgozik. De mit is jelent pontosan ez a hivatás, és mikor érdemes segítő szakemberhez fordulni, arról ő maga mesélt nekem.

Szerző: Barna Fanni | Budapest

Bencével egy gőzölgő gyömbértea társaságában beszélgettünk pokrócba burkolózva ugyan, de kihasználva az utolsó őszi estét, amit a szabadban tölthetünk. A barátságos helyszín tökéletes alkalmat adott egy mély beszélgetésre, úgy vettük fel a fonalat, mintha régi osztálytársak volnánk. A kis kockás abrosz mellett számos téma előkerült a nehézségektől egészen a hivatásig.

Izgalmas területtel foglalkozol. Hogyan vezetett az utad a segítő szakmáig?

„Jelenleg pszichológiát hallgatok, miközben aktívan dolgozom mentálhigiénés szakemberként. Ahogyan az lenni szokott, engem is számos sérelem ért, amelyeket egészen gyerekkorom óta cipeltem hosszú időn át. Ezek közül elsősorban az általános iskolában megélt napi szintű bántalmazást emelném ki.

Beszédes kissrác voltam, aki szeretett volna barátkozni és focizni a többiekkel. Volt két jó barátom, de alsó tagozat után elmentek az iskolából, én pedig egyedül maradtam. Mivel nem voltam egy határozott, karakán személy, és nem tudtam megvédeni magam sem fizikailag, sem mentálisan ezért a többiek céltáblájává váltam. Tulajdonképpen sokáig nem értettem, miért történt mindez. Ma már látom, hogy maga a bántalmazó gyerek is sérült lehetett, és részben emiatt folyamatosan átlépte a határaimat. Hiába próbáltam vele megbeszélni a dolgot, nem lehetett, nem voltak hozzá megfelelő eszközeim, a helyzetet pedig kilátástalannak éreztem. Bár a tanárok és szülők részéről voltak próbálkozások a konfliktus rendezésére, ezek nem bizonyultak elég hatásosnak. 

Felnőttként érintetté váltam a szerhasználatban, és miután szembenéztem a saját elakadásaimmal, a segítő szakma felé fordultam. Dolgoztam rehabilitációs intézményben mentorként, valamint szenvedélybeteg-ellátásban is. Nem így indult az utam, hiszen korábban multinacionális vállalatnál dolgoztam, de az a terület nem motivált igazán.”

Azt szeretem a segítő szakmában, hogy a saját történetemen túl mások történetein keresztül is megismerhetem és megtapasztalhatom a lélek működését, az érzelmek világát és a különböző viselkedésminták mögött húzódó tartalmakat.

„Amikor a saját problémáimmal néztem szembe, elemi erővel hatott rám a felismerés, hogy létezik olyan hely, ahol megértenek, és valódi, használható segítséget kaphatok. Ennek köszönhetően tisztábban láthattam önmagamat, és lehetőségem nyílt arra, hogy átdolgozzam a saját elakadásaimat. Úgy éreztem, hogy szeretném ezt megadni másoknak én is, ezért folyamatosan képzem magam az önismereti munka pedig folyamatosan az életem része.”

Amikor az ember mélyponton van, nem biztos, hogy látja a segítséghez vezető utat. Neked volt erre vonatkozóan mintád?

„Amikor kisebb voltam, nem feltétlenül tudtam segítséget kérni, de ez azóta megváltozott. A családom is sokkal nyitottabbá vált az évek során, a baráti köröm pedig szintén átalakult. Ma már nem kell külön felhívni magamra a figyelmet, egyszerűen fordulhatok hozzájuk, és meghallgatnak.

A szerhasználattal érintett időszakomban azonban még nem rendelkeztem azokkal a megküzdési stratégiákkal, amelyeknek mostanra a birtokában vagyok. Korábban jellemző volt rám, hogy elfutottam a problémák elől, és elnyomtam az érzéseimet, ami egy idő után komoly terhet jelentett.”

Miben különbözik a mentálhigiénés konzultáció a pszichológiai konzultációtól?

„A mentálhigiénés konzultáció alapvetően a jelennel foglalkozik, és azzal, hogy az egyén képessé váljon hozzáférni a saját erőforrásaihoz, valamint hatékonyan alkalmazni azokat. Amikor hozzám fordul valaki az a célom, hogy segítsek neki pontosabban megérteni a saját helyzetét, és olyan tükröt tartsak az érzéseiről, amelybe belenézve új nézőpontokat kaphat.

Már önmagában attól is könnyebbé válhat egy nehéz élethelyzet, ha az érzelmek megélhetővé válnak. Ebben igyekszem támogatni a hozzám forduló klienst. A szakmai irányelvek szerint legalább öt alkalomra lehet szükség egy attitűd változáshoz, de a gyakorlat azt mutatja, hogy általában 10–15 alkalomra is szükség lehet. Ennek részben az az oka, hogy egy-egy problémakör sokkal összetettebben érintheti a személyiséget, mintsem hogy egyetlen konkrét attitűdre lehessen leszűkíteni. Ugyanakkor arra is van példa, hogy egy-két alkalom elegendő. Ez mindig a problémától és a klienstől függ.„

Végtére is bármilyen élethelyzet álljon az elakadásunk hátterében, ha mentálisan leterheltnek érezzük magunkat, és úgy gondoljuk, egyedül vagyunk a problémánkkal, érdemes szakemberhez fordulni. Egy ilyen kapcsolatban megtapasztalhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül, és valaki kísér bennünket a folyamatban.

„Fontos különbséget tenni a mentálhigiénés segítés és a pszichológiai munka között, ugyanakkor a két terület között vannak átfedések. A mentálhigiénés segítő folyamat elsősorban az önismeretre, az érzelmi nehézségek megértésére, a személyes erőforrások feltárására és a mindennapi életben jelentkező elakadások feldolgozására helyezi a hangsúlyt. A cél, hogy a kliens jobban megértse saját működését, felismerje a lehetőségeit, és megtalálja a számára megfelelő megoldásokat.

A pszichológus képzettségétől és szakterületétől függően ennél szélesebb körben is foglalkozhat lelki folyamatokkal, pszichológiai vizsgálatokkal és tanácsadással, illetve megfelelő további szakképzettség birtokában klinikai és terápiás munkával is. A mentálhigiénés segítő nem végez pszichoterápiát, és nem diagnosztizál mentális zavarokat. Amennyiben a kliens problémája túlmutat a mentálhigiénés segítés kompetenciahatárain, fontos, hogy megfelelő szakemberhez irányítsam. 

A munkám során a támogató jelenlét az elsődleges. A fókuszban az önismeret, az érzelmek és a személyes erőforrások állnak. Hiszek abban, hogy a kliens saját válaszainak megtalálásához sokszor elegendő egy biztonságos, elfogadó közeg és egy olyan segítő kapcsolat, amelyben lehetőség nyílik a közös gondolkodásra. Legyen szó baráti vagy táraskapcsoalati problémákról, személyes elakadásról, tehát önismereti kérdésekről, gyászról vagy akár függőséggel vagy karrierrel kapcsolatos kérdésekről.”

Miért van az, hogy manapság sokszor nem merjük kimutatni az érzéseinket, akár a párkapcsolatunkban, akár a szülő-gyerek kapcsolatban és honnan tudhatjuk egyáltalán, hogy túl magasak a falaink?

„Ez általában a korábbi rossz tapasztalatok miatt kialakult elkerülő mechanizmusokkal függ össze. Úgy is fogalmazhatnék, hogy attól félünk, újra át kell élnünk azokat az érzéseket, amelyek miatt egykor sérültünk.

Elég nehéz pontosan meghatározni, hol húzódik ez a bizonyos fal, de vannak árulkodó jelek. Ilyen például, ha valaki nehezen tudja megfogalmazni az érzéseit, zárkózott, felszínes kapcsolatai vannak, vagy egyáltalán nincsenek barátai. A szociális élet hiányosságai tehát figyelemfelhívóak lehetnek. Globálisan fogalmazva az illető nem nyitott a világra, és a társas kapcsolatok sem érdeklik különösebben, így elmarad az a szociális közeg, amelyben megmutathatná önmagát.”

Ha már felismertük, hogy ott van az a bizonyos fal, hogyan bonthatjuk le némiképp?

„Az első lépést mindenképpen az egyénnek kell megtennie a segítő kapcsolódás irányába. Ez lehet bárki, aki felé bizalommal tud fordulni. Ha azonban nem érzi elérhetőnek ezt a lehetőséget, vagy szeretne továbblépni a témában, akkor jön képbe a segítő szakember. Egy biztonságos, elfogadó személy és környezet segíthet abban, hogy ezeket az apró lépéseket megtegyük.”

Ha visszagondolok a saját utamra, azt veszem észre, hogy egy ideig másokhoz hasonlítgattam magam, és emiatt nem fordultam segítségért. Azt gondoltam, hogy az én problémám másokéhoz képest talán nem is olyan jelentős. Lehet valahogyan körvonalazni, mikor van szükség segítő szakemberre?

„Szoktuk mondani, hogy kapcsolatokban sérülünk, és kapcsolatokban gyógyulunk. Tény, hogy a segítségkérésnek is van bizonyos kockázata. Előfordulhat, hogy nem a számunkra megfelelő szakemberhez kerülünk, és nem érezzük magunkat elfogadva. Ilyesmi megtörténhet, de ilyenkor nem szabad megállni, tovább kell keresni azt az embert, akivel megtaláljuk a közös hangot. Ugyanakkor érdemes önreflexiót is gyakorolni szóval, vajon valóban a szakemberrel nem találtuk meg a közös hangot, vagy egyszerűen nehéz volt elfogadni azt a tükröt, amelyet tartott nekünk?

Az utam során az életem különféle szakaszaiban négy különböző pszichológussal dolgoztam együtt, és mindegyikükkel jó tapasztalatom volt.

Akkor érdemes segítséget kérni, ha többszöri próbálkozás után is úgy érezzük, hogy nem tudjuk megoldani az adott elakadást. Ez lehet a párkeresés, a kötődés vagy akár a baráti kapcsolatok területe. Nagyon sokféle élethelyzetben érezhetjük úgy, hogy nem találjuk a kiutat. Azt gondolom, nem kell megvárni, amíg tarthatatlanná válnak a nehéz érzések vagy a szorongás. Érdemes minél hamarabb segítséget kérni a megterhelő élethelyzetekben.

A segítő szakember abban is különbözhet egy hozzátartozótól vagy baráttól, hogy normális esetben nincs érzelmileg bevonódva a kliens életébe, így objektívebben tud rátekinteni az elakadásra.”

Amikor valaki elindul az önismereti úton, vagy már jó ideje járja azt, elképzelhető, hogy elmaradnak a régi barátai, vagy egyszerűen megváltoznak a kapcsolódásai. Mit lehet tenni akkor, ha a fejlődéssel együtt az elfejlődés is megtörténik?

„Személyesen is megéltem ezt. Mindenképpen egyfajta gyászfolyamatról beszélünk, amivel foglalkozni kell. Valami elveszik, de közben valami új is kibontakozhat.”

Azt gondolom, hogy ha valaki nyitott és keres, akkor találhat új kapcsolódásokat. 

„Természetesen nem a görcsös keresésre gondolok, hanem arra, hogy a mindennapi életben aktívan tesz azért, hogy ezek a lehetőségek megjelenhessenek az életében.”

Adódik a kérdés, hogy hogyan találhatunk barátokat felnőttként? A társkeresésre már számos lehetőség van, és az, hogy jó-e a jobbra-balra húzogatás, messzire vezetne. Most azonban fókuszáljunk az új kapcsolódásokra, és tegyük félre egy pillanatra a romantikus szálat.

„Meglepő lehet, de ma már számos platform, sőt különböző alkalmazás is létezik, amelyek segítségével barátokat találhatunk. Szerintem a legegyszerűbb, ha valamilyen hobbin keresztül kapcsolódunk másokhoz. Léteznek például társasjátékos vagy teniszpartner-kereső csoportok, de bármilyen más sporttal kapcsolatos közösséghez is csatlakozhatunk. Még puzzle-kirakós csoportokat is találhatunk. Ma már szinte minden érdeklődési körnek megvan a maga közössége, csak bele kell tenni a munkát, hogy rátaláljunk ezekre.”

Sok esetben azonban éppen a zárkózottság és a szorongás gátolja az embereket abban, hogy egyáltalán belevágjanak az ilyen személyes találkozásokba. Már ott elakadhat a dolog, hogy merjenek-e ráírni a kiszemelt személyre. Van valamilyen recept arra, hogyan könnyíthetjük meg ezt a folyamatot?

„Az jut eszembe, hogy jó, ha van valaki, akivel a kisebb kudarcainkat is megoszthatjuk. Ez azért fontos, mert így megtapasztalhatjuk, hogy nem baj, ha valami nem sikerül elsőre. Az apró, fokozatosan elérhető célok is sokat segíthetnek.

A párkereséssel kapcsolatban eszembe jut egy eset, amit az egyetemen mesélt az egyik oktató, akivel azon dolgozott, hogy a kliens merjen ránézni a kiszemelt lányra, majd később már le is tudjon ülni mellé. A fokozatosságon van a hangsúly. Az, hogy kinek milyen sűrűn követik egymást ezek a lépések, egyéni kérdés. Egyáltalán nem probléma, ha valakinek részletesebben kell felépítenie a folyamatot.”

Segíthet, ha az új kapcsolódások keresésekor társasággal megyünk programokra, például rendezvényekre vagy edzőterembe? Előfordulhat, hogy olykor vissza is vethet, ha motiválatlanabb társat választok, talán éppen ezért maradnak el az edzések. Más esetben pedig előfordulhat, hogy a rendezvényeken a társak csak egymással foglalkoznak, emiatt pedig kevésbé nyitnak mások felé.

„Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy probléma, ha társasággal megyünk programokra. Itt inkább az a kérdés, hogy az egyén mennyire szorong. Ha valaki annyira elfogadhatatlannak éli meg önmagát, hogy ez az érzés elhatalmasodik rajta, akkor már nem feltétlenül egy társra van szüksége, hanem segítő szakemberre.”

Hogyan képzeljünk el egy mentálhigiénés konzultációt? Van kedvenc módszered?

„Igyekszem valós tükröt mutatni, és őszinte visszajelzést adni egy biztonságos térben, ahol a kliens megélheti az érzéseit. Ugyanakkor ez közös munka, egy partneri kapcsolat. Hozzám közel áll Rogers szemlélete, amelynek az a lényege, hogy a kliens ismeri legjobban a saját problémájára adható megoldást. Nekem az a szerepem a folyamatban, hogy erre rávilágítsak.”

Nem megmondó ember vagyok, hanem a közös gondolkodásban hiszek. A változást a problémák megértése és elfogadása, valamint a kapcsolódás gyógyító ereje hozhatja meg.

„Ehhez elsősorban az aktív kommunikáció vezet el, verbális és nonverbális visszajelzéseken keresztül. Szeretem az írást is eszközként használni a segítő folyamatokban, így a két alkalom között is aktívabbá válhat a kliens érzelmi munkája.”

Köszönöm, hogy rávilágítottál ezekre a fontos kérdésekre! Mentálhigiénés szakemberként dolgozni nem mindig könnyű, és fontos, hogy te magad is folyamatosan feltöltődj. Mit teszel ennek érdekében?

„Szakmai kérdésekben időnként szupervízióra járok. Szerencsére a tenisz folyamatosan jelen van az életemben, emellett pedig sokórányi önismereti munka áll mögöttem. Ezek között szerepel a pszichodráma, az önismereti fókuszú kurzusok, valamint a 12 lépéses programon is többször végigmentem. Ha pedig elakadva érzem magam, én is elmegyek egy segítőhöz. A folyamatos önreflexió a lényeg.”