Az ünnepi hétvége margójára: napjainkban többször kiújul a vita a Halloween térnyeréséről hazánkban. Erről és a beilleszkedés nehézségeiről írta meg élményeit újságírónk, Weisz Marcsi.
Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy egy idegen ünnepből helyi hagyomány váljon? Hány mosoly, hány jelmezbe bújt gyermek és hány kitárt kapu szükséges ahhoz, hogy egy zárkózottabb közösség befogadjon valami újat? Egy „gyüttment” szemszögéből mesélem el, hogyan lehet néhány szem cukorkával közösséget építeni.
Etyek egy számomra különleges nagyközség. Olyan település, ahol a helyi kötődéseknek, a régi ismeretségeknek és a generációkon átívelő kapcsolatoknak jelentőségük van. Ez önmagában érték, hiszen egy összetartó közösség olyan biztonságot és állandóságot adhat, amelyet a mai, rohanó világban egyre nehezebb megtalálni.
Csakhogy egy szorosan összezáró közösségbe kívülről belépni nem mindig egyszerű.
Amikor 2025-ben bekapcsolódtam az etyeki Halloween szervezésébe, családommal mindössze egy éve éltünk aktívan a településen. A helyiek kedves, kissé csipkelődő kifejezésével élve: „gyüttmentek” voltunk. Nem ismertünk mindenkit, nem volt mögöttünk több évtizednyi helyi kapcsolatrendszer, viszont volt bennünk valami, amit a mai napig nagyon fontosnak tartok: a szándék, hogy ne csupán lakói, hanem aktív tagjai legyünk ennek a közösségnek. A Halloween ekkor már nem számított teljesen új jelenségnek Etyeken. A csokoládé és cukorkagyűjtést korábban öt alkalommal is megrendezték, tehát az alapok már léteztek.
Mi azonban szerettünk volna hozzátenni valamit. Valami olyat, ami egy kicsit különlegesebb, látványosabb, és talán még több embert csalogat ki az otthonából. Így született meg egy Halloween-flashmob ötlete.
Azt gondolhatnánk, hogy egy néhány perces, szórakoztató műsor megszervezése nem jelenthet különösebb kihívást. A valóság azonban egészen mást mutatott. Ismeretlenként helyszínt találni korántsem volt egyszerű. Az általunk legideálisabbnak tartott helyet elutasították, méghozzá azzal az indokkal, hogy a Halloween „ördögtől való”.
Ez a mondat sok mindent megmutatott számomra.Elsősorban azt, hogy egy idegennek tartott szokás milyen erős ellenérzéseket válthat ki, különösen ott, ahol a hagyományoknak és a megszokott értékrendnek meghatározó szerepe van. Természetesen mindenkinek joga van eldönteni, mely ünnepekkel tud azonosulni. A közösségépítésnek nem is lehet célja, hogy bárkire ráerőltessünk egy számára idegen szokást.
Végül nem adtam fel. Sikerült egy járdányi helyet szereznünk, ahol megvalósulhatott a műsor. És néha pontosan ennyi kell az elinduláshoz. Egy járdányi hely és néhány lelkes ember nah meg persze az elhatározás, hogy valami jót szeretnénk létrehozni.
Már 2025-ben felismertem, hogy önmagában egy program meghirdetése nem feltétlenül elegendő. Az embereknek szükségük van valamilyen plusz motivációra. Egy játékra, egy kihívásra, egy élményre, ami miatt azt érzik, hogy nemcsak szemlélői, hanem résztvevői is szeretnének lenni az eseménynek. Ezért felvetettem a főszervezőnek egy „Rém Rom” verseny ötletét, amelyben a legkreatívabban feldíszített házakra, lehetett szavazni. Emellett jelmezversenyt is szerveztünk. Nem állítom, hogy tömegek tolongtak volna a nevezésért. De voltak résztvevők és ezt már önmagában sikernek könyveltem el.
A nyeremények finanszírozását egyetlen felajánlás kivételével saját magunk vállaltuk. Nem azért, mert bárki ezt várta volna tőlünk, hanem mert hittünk abban, hogy egy új kezdeményezést az elején néha meg kell támogatni ahhoz, hogy később önálló életre kelhessen. A flashmob ráadásul egyfajta közös kezdőpontot adott a cukorkagyűjtésnek. Az emberek nem egymástól függetlenül indultak útnak, hanem volt egy fix kiindulási pont ahonnan megkezdhették a kalandozást.
„A közösség nem attól épül, hogy ugyanazon a településen élünk, hanem attól, hogy közös élményeket szerzünk.”
2026 amikor a marketing közösségépítéssé válik
Az idei évben már tudatosabban álltam a szervezéshez. Az előző év tapasztalatából kiindulva olyan programot szerettem volna létrehozni, amely nem csupán egyetlen helyszínre vonzza az embereket, hanem mozgásba hozza a települést. Így született meg a Halloween-pecsétgyűjtő játék ötlete. A koncepció egyszerű volt: három helyi vendéglátóegységet jelöltünk ki, ahol a résztvevők pecséteket gyűjthettek. Aki mindhárom helyszínt felkereste és teljesítette a játék feltételeit, három nyeremény egyikéért szállhatott versenybe. Ez tulajdonképpen egy tudatosan felépített, játékos marketingeszköz volt.
A résztvevők számára szórakozás, a vendéglátóhelyek számára megjelenési lehetőség, a település számára pedig egy újabb alkalom a találkozásra. Az eredmény pedig minden várakozásomat felülmúlta.
Csak a pecsétgyűjtő játékban 90-en vettek részt!
Ez a szám önmagában talán nem tűnik óriásinak, de ha figyelembe vesszük, honnan indultunk, már egészen más jelentőséget kap. Kilencven ember, aki hajlandó volt felkeresni három különböző helyszínt, bekapcsolódni egy közös játékba, és aktívan részt venni egy olyan eseményen, amelyet néhány évvel korábban még sokan idegenkedve fogadtak. És természetesen rajtuk kívül is sokan ünnepeltek, jelmezbe bújtak, cukorkát gyűjtöttek vagy éppen vendégül látták az érkezőket.
Számomra azonban az idei Halloween legnagyobb eredménye nem is a résztvevők számában mérhető, hanem a hozzáállás változásában. 2025-ben a nyeremények döntő többségét még saját forrásból biztosítottuk. Idén viszont már jóval több támogatás és felajánlás érkezett a helyi szolgáltatóktól és ennek nem elsősorban az anyagi vonzata miatt örülök, hanem azért, mert azt jelenti, hogy mások is elkezdték felismerni az eseményben rejlő lehetőséget.
Azt, hogy egy ilyen program nem pusztán néhány gyermek cukorkagyűjtéséről szól. Hanem arról is, hogy a helyi vállalkozások megmutathatják magukat, a lakók új helyeket ismerhetnek meg, a családok találkozhatnak, és olyan kapcsolatok születhetnek, amelyek egyébként talán soha nem jönnének létre.
Természetesen nem minden alakult úgy, ahogyan előzetesen elképzeltük. Idén tökfaragó versenyt is szerveztünk, amely a technikai feltételek hiányosságai és az időzítés miatt nem bizonyult a legsikeresebb programelemnek, de ezt egyáltalán nem élem meg kudarcként. Minden egyes ilyen tapasztalat segít abban, hogy a következő évben jobbak legyünk. Egyik hagyomány sem tökéletesen készen jelent meg, mindig alakultak és formálódtak. Vannak programok, amelyek azonnal népszerűvé válnak, és vannak olyanok, amelyekhez idő, türelem és újragondolás szükséges. A lényeg nem az, hogy elsőre minden hibátlanul működjön. Hanem az, hogy legyen folytatás.
A szervezés során tudatosan alkalmazok olyan eszközöket, amelyek a marketing világából ismerősek lehetnek. Figyelemfelkeltés, játékos ösztönzés, vizuális élmény, bevonás és pozitív megerősítés. Csakhogy itt nem egy terméket szeretnék eladni, hanem egy élményt. Egy közösséghez tartozás lehetőségét! Ezért fordítunk különösen nagy figyelmet a saját dekorációnkra és jelmezeinkre is. Nem egyszerűen azért, mert szeretünk beöltözni, hanem mert azt szeretnénk megmutatni, hogy érdemes energiát fektetni ebbe az alkalomba, ha mi komolyan vesszük a játékot, talán mások is kedvet kapnak hozzá, ha látják, mennyi örömet okoz a gyermekeknek, talán jövőre ők is feldíszítik a kapujukat, és idén már pontosan ennek a jeleit tapasztaltuk.
A hagyományokról hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, mintha azok mindig is léteztek volna, pedig minden hagyománynak volt egyszer egy első alkalma, volt valaki, aki kitalálta, először megszervezte és voltak akik kételkedve fogadták. De aztán ahogy telt az idő a program megismétlődött, az emberek emlékezni kezdtek rá és egyszer csak már nem kellett különösebben magyarázni, miért érdemes részt venni benne.
Én abban bízom, hogy Etyeken még egy-két tudatosan támogatott év elegendő lehet ahhoz, hogy a Halloween egyre inkább önmagát fenntartó közösségi programmá váljon, hogy ne kelljen minden évben újra meggyőzni az embereket a részvételről, hogy a lakók maguktól kezdjenek készülődni, dekorálni, szervezkedni, hogy a vállalkozások saját ötletekkel kapcsolódjanak be.
Gyüttmentek és tősgyökeresek, valóban akkora a különbség?
Talán ez az egész történet legfontosabb kérdése számomra. Mert miközben jelmezeket tervezünk, tököket faragunk, pecséteket gyűjtünk és cukorkákat osztogatunk, valami sokkal lényegesebb is történhet. Egy olyan településen, ahol a tősgyökeres lakók között sokan évtizedek, sőt generációk óta ismerik egymást, az újonnan érkezőknek nem mindig könnyű megtalálni a helyüket. A „gyüttment” kifejezés lehet kedves ugratás, de olykor láthatatlan határvonalat is jelölhet. Azt sugallhatja, hogy vannak, akik igazán ide tartoznak, és vannak, akik nem. Én viszont szeretném hinni, hogy a közösséghez tartozást nem kizárólag az határozza meg, hány éve szerepel valakinek az etyeki lakcím a személyi igazolványában. Véleményem szerint nagyon fontos, hogy mit tesz ezért a közösségért, hogy hajlandó-e időt, energiát, figyelmet fordítani másokra, hogy nemcsak elvárja a befogadást, hanem maga is tesz azért, hogy kapcsolatok szülessenek.
Nem gondolom, hogy egyetlen Halloween-rendezvény megváltoztatja egy település teljes közösségi kultúráját, de abban hiszek, hogy a sok apró, pozitív találkozás idővel képes változást elindítani. Egy mosoly a kapuban, Egy apuka, aki tavaly még csak távolról figyelte az eseményt, egy helyi vállalkozó, aki idén már saját elhatározásából ajánl fel nyereményt.
Ezek első pillantásra jelentéktelen apróságok. Pedig pontosan ezekből épül fel az, amit közösségi élménynek nevezünk. Két évvel ezelőtt még egy járdányi helyért kellett megküzdenem, hogy megvalósíthassunk egy rövid műsort. Ma már kilencven pecsétgyűjtő résztvevőről, támogató helyi vállalkozásokról, jelmezbe bújt családokról és egyre nyitottabb hozzáállásról beszélhetek.
Talán egyre többen értik meg, hogy a rendezvény mögött nem az idegen ünnep népszerűsítése a legfontosabb cél, hanem az, hogy legyen még egy okunk találkozni és ha ehhez néha egy faragott tök, egy ijesztő jelmez vagy egy marék cukorka kell, akkor talán még az ördögtől valónak tartott Halloweenből is születhet valami igazán emberi.
Egy új etyeki hagyomány.
