-Vannak történetek, amelyeket rögzítünk, és vannak pillanatok, amelyek észrevétlenül belénk égnek. –
Egy átlagosnak induló munkanapból néhány perc alatt olyan történet lehet, amelyben egy idegen ember sorsa hirtelen mindannyiunk történetévé válik…. A kamera rögzíti a helyszínt, a mentést, a pillanatokat, amelyeket újságíróként kötelességünk megmutatni, de azt már nem, mi marad bennünk mindebből hazafelé. Mert vannak napok, amikor a következő riport már ugyanúgy vár ránk, mi pedig csak később, csendben értjük meg, hogy közben valami velünk is történt.
Egy teljesen átlagos szerda reggelnek indult. Gondosan kiválasztottam az elegáns ruhám, csillogós tűsarkúm, amelytől szimpatikusabbnak tartanak majd a kis interjúalanyaim, majd a reggeli rutinom után beültem az autóba és elindultam a stúdióba. Mindössze húsz perc az út, amit általában szeretek. Van benne annyi idő, hogy egy kicsit megérkezzek ahhoz, ami előttem áll aznap és persze meghallgassak néhány dalt.
Kampányidőszak volt, ami önmagában is feszített tempót jelentett. Egyik interjú követte a másikat, stúdióbeszélgetések, kampánystandok, forgatások, folyamatos alkalmazkodás a szabályokhoz és a szűk határidőkhöz. Harc, gonoszság telítette a napjainkat. Aznap viszont kiállításmegnyitóra készültem, gyerekekkel forgattunk, művészetről, alkotásról, tehetségről. Jó érzés volt arra gondolni, hogy a sok politikai tartalom között végre lesz egy kis fény.
Beértem a szerkesztőségbe, felnyitottam a laptopomat. Talán még el sem kezdtem igazán a napot, amikor megérkezett a riasztás: baleset történt a városba vezető úton, indulni kell.
Az ilyen pillanatokban elképesztően gyorsan változik meg az ember hangulata. Az előbb még egy kiállításmegnyitóra gondoltam, néhány perccel később pedig már azt próbáltam kitalálni, vajon mi történhetett, kit érinthet a baleset, és mennyire lehet súlyos. Az operatőr felkapta a kamerát, bepakoltunk az autóba, és elindultunk. Ilyenkor valahogy nincs kedvünk beszélgetni. Megyünk, és közben mindkettőnk fejében ugyanazok a kérdések kavarognak. Mi történt? Ki sérült meg? Ismerem? Van családja? Hány éves lehet? Vannak gyerekei? Vagy ő maga gyerek?
A pontos helyszín természetesen adott, de azt soha nem lehet előre tudni, milyen látvány fogad majd. Ahogy közeledtünk, már messziről látszottak a villogó fények. Mentő, tűzoltó, rendőrautó. Ilyenkor az embernek akaratlanul is összerándul a gyomra. Megérkeztünk a vasúti átjáróhoz, és hamar kiderült, hogy egy traktor került az árokba, a pótkocsi pedig ráborult. A hatóságok már dolgoztak, mindenki tette a dolgát, mi pedig vártuk, hogy megkapjuk az engedélyt a munkához.
Csakhogy addigra már nem igazán a munkára gondoltunk.
Valahogy minden ilyen helyzetben van egy pont, amikor az emberből eltűnik a riporter, és egyszerűen csak egy másik ember marad, aki aggódik egy ismeretlenért. Néhány perc múlva egy rendőr odarohant hozzám, megfogta a kezem, és odahúzott, kérlek, fogd ezt. A kezembe adta a fóliát, amit magasra tartva kellett fognom. Mi történt a takarófólia másik oldalán? Újraélesztés….
Azt hiszem, ezt az érzést nagyon nehéz elmagyarázni annak, aki még nem állt ilyen helyzetben. Nem is az a furcsa, hogy megijedsz. Hanem az, hogy mennyire tudsz aggódni valakiért, akit egyáltalán nem ismersz. Ott állsz egy idegen ember mellett, és abban a néhány percben tényleg semmi más nem számít. Nem az, hogy ki vagy, mi a munkád, miért vagy ott. Csak az számít, hogy sikerüljön.
És mikor egy emberként sóhajt fel mindenki, tudjuk: Sikerült!
Még van esély… talán ez volt az egyetlen gondolat, ami akkor számított. Feltámadott a szél, ekkor mi már tudjuk mi következik, aztán a helikopter is feltűnik az égen. A por felkavarodott, a mentők elindultak felé, a helikopterből kiszálló mentősök pedig elindultak velük szemben. Félúton találkoztak, és megtörtént a sérült átadása. Közben az út mellett egyre több ember állt. Az autósok először talán azt hitték, hogy a sorompó miatt kell várniuk, aztán kiszálltak a kocsikból, és lassan egy egész sor aggódó ember nézte, mi történik.
Mikor a sérültet stabilizálták, majd elszállították mi is megkaptuk az engedélyeket. Megérkezett a sajtószóvivő, így elkezdjük a munkát. Ilyenkor valami furcsa váltás történik az emberben. Az imént még minden idegszáladdal azért szorítottál, hogy egy ember életben maradjon, néhány perccel később pedig már mikrofont tartasz, kérdezel, kamerába beszélsz, figyeled, hogy megvan-e minden szükséges vágókép. A szakmai rutin visszaveszi az irányítást.
Közben megérkezett a daru is, amellyel kiemelték a traktort az árokból, és lassan összeállt a történet. A fék meghibásodott, a sorompó pirosra váltott, és a sofőr azért próbálta megállítani a traktort azzal, hogy félre rántotta a kormányt, hogy ne lökje be az előtte várakozókat a sínekre. Mások életét próbálta megóvni, és közben a sajátját sodorta veszélybe.
A helyszínen még hosszú órákig tartott a munka, nekünk azonban menni kellett tovább. Elkészítettük az interjút, a szükséges képeket, majd beültünk az autóba, mert már egy másik forgatás várt ránk. Visszafelé sem beszéltünk sokat. Talán nem is tudtunk volna mit mondani. Mindketten próbáltuk feldolgozni, amit láttunk. Az ember ilyenkor már tudatosabban kezeli a saját reakcióit, főleg ha nem először kerül hasonló helyzetbe. Én is azzal próbáltam magamat nyugtatni, hogy egyre jobban viselem. Régebben előfordult, hogy egy-egy ilyen helyszín után félre kellett vonulnom, rosszul lettem, ájulásközeli állapotba kerültem. Most már legalább nem történik ilyen. Bár a kocsiban egyszer csak azt vettem észre, hogy remeg a lábam, és csak sóhajtozom. Ilyenkor tör felszínre a feszültség, amit addig nem volt időm megélni.
Megérkeztünk… a következő helyszín pedig mintha egy teljesen másik világból érkezett volna. Izgatott diákok vártak ránk ünneplőben, kopogós cipőben. Volt, aki az utolsó pillanatban még egyszer átolvasta a versét, más a hegedűjét hangolta, és persze mindenki kicsit félt attól, hogy milyen lesz a kiállításmegnyitón ennyi ember előtt szerepelni. Én pedig mosolyogva léptem közéjük, megdicsértem őket, beszélgetni kezdtem velük, próbáltam oldani a feszültséget. A reggel kiválasztott cipőm vonzotta a kislányokat, tudtam, hogy ha sikerül elérnem, hogy biztonságban érezzék magukat mellettem, akkor a kamera előtt is könnyebb lesz nekik beszélgetni velem.
És akkor megint eszembe jutott, milyen különös dolog ez az egész.
Délelőtt egy ember életéért aggódtunk egy vasúti átjáróban, délután pedig egy gyerek első szereplésének izgalmát próbáltuk enyhíteni. Ugyanaz a nap, ugyanaz az ember, mégis két teljesen különböző világ.
Este, amikor újra beültem az autóba, már nem örültem annak, hogy még húsz perc az út hazáig. Nem kapcsoltam be a zenét. Csak vezettem, és közben hálát adtam azért, hogy reggel elindulhattam otthonról, és reméltem, hogy este is épségben hazaérek. Aztán elhaladtam a baleset helyszíne mellett. Már csend volt. A szirénáknak, a mentőknek, a helikopternek nyoma sem maradt. Csak néhány felfestés az úton jelezte, hogy néhány órával korábban itt valami történt. Az autók lassítottak a vasúti átjárónál, mindenki ellenőrizte, jön-e a vonat. Én is lassítottam. Aztán megláttam az árokban égő mécseseket. Abból értettem meg, mi lett a történet vége. Elment.
Nem ismertem őt. Soha nem találkoztunk. Mégis, azon a napon valahogy a története része lett az enyémnek. Nem azért, mert leírtam, nem azért, mert kamera előtt beszéltem róla, hanem azért, mert néhány percre ott álltam mellette, és együtt drukkoltam vele másokkal, hogy sikerüljön.
Talán ez az egyik legnehezebb része ennek a munkának. Soha nem tudod előre, milyen történethez indulsz el reggel. Csak azt tudod, hogy beülsz az autóba és mész. Lehet, hogy egy hármasikerpár születéséről tudósítasz majd, lehet, hogy egy izgatott kisgyerek futóversenyéről, egy híres előadó ezredik koncertjéről, vagy éppen valaki utolsó perceiről. Mi pedig ott leszünk. Felvesszük. Megkérdezzük. Megírjuk. Aztán továbbmegyünk. Csakhogy néhány történet nem marad ott a helyszínen. És néha, amikor másnap reggel újra fő a kávé, újra megszólal a zene, és újra elindulok azon a húszperces úton, már pontosan tudom: nem az számít, hogy mi van beírva a naptárba. Hanem az, hogy mi vár az út végén…
– ZvZ –
Kép forrása: Jászsági Térségi TV
