A középiskolai ballagásom előtt egy rég nem látott, nem túl közeli ismerősöm nekem szegezte a kérdést: “És hova szeretnél menni továbbtanulni?”. “Az ELTE-re” – válaszoltam határozottan, mire az ismerősöm szemében elismerő csodálkozás jelent meg.

A felsőoktatási intézményemre vonatkozó hasonló reakcióval ezen ominózus eset óta persze egyszer sem találkoztam. Számomra sosem volt kérdés, hogy az ELTE-t jelölöm meg első helyen a felvételi során. Be kellett látnom azonban, hogy az ELTE-hez kötődő, gyakran laikustól származó pozitív, elismerő attittűdök és a Múzeum körúti mindennapok között bizony komoly ellentét van, de legalábbis egy tanulságos dinamizmus. Félreértés ne essék, személy szerint sosem alapoznék semmilyen döntést csak pozitív hallomásokra, de véleményem szerint az ELTE-ről való beszédmódban mindenképp helye van az ezen problémakörnek is.
Az “elitegyetem” frázis jogossága tagadhatatlan, hisz elsősorban tudományos mutatók alapján szokás így értékelni az egyetemet, ezek a mutatók, rangsorok pedig bárki számára elérhetőek. Szellemi-erkölcsi perspektívában mind az általános adatok, mind a saját benyomásom alapján is magas színvonalon operál az ELTE és annak oktatói vagy infrastrukturális gárdája. Az adatolt többszörös túljelentkezés szintén fontos, hiszen eleve lehetővé teszi a hallgatók közötti szelekciót. Kétségtelen azonban, hogy a Bölcsészettudományi Karon jellemző ponthatárok nem túl magasak, így a hallgatói összetétel felhígulhat – írom ezt minden értékítélet nélkül, hiszen a felvételi pontszám vagy érettségi eredmény rengeteg faktor helyenként akcidentális eredménye, és rengeteg probélma gyökerezik abban, hogy nincs mindenkinek hozzáférése azonosan magas színvonalú középiskolai oktatáshoz, illetve (előzetesen) híján vannak azoknak az ismereteknek, hogy mégis hogyan működik egy egyetemi képzés.
Az eggyel profánabb, de kikerülhetetlen anyagi-infrastrukturális síkról való diskurzusban tény, hogy a magyarországi felsőoktatás általánosan rossz helyzete az ELTE-n is manifesztálódik: ellopott és nem pótolt projektorok, rozoga, gerincferdüléseket párosával osztó, ősrégi bútordarabok, rosszul fűtött termek sokasága a jellemző, ez pedig intuitíve összeférhetetlen egy elitegyetemmel. Ez a sajátos báj egyébként párhuzamos a bölcsészképzések jellegével: ha hoz krétát az oktató, akkor van mivel írni, ha a hallgató az elvárásokon kívül is sokat belefektet a képzésbe, akkor profitálhat is belőle. Az anyagi problémák megoldása kétségtelenül hosszú folyamat lenne, de addig is járjunk el körültekintően bármiben, hiszen sokszor sem az állam, sem a fenntartó, sem a bölcsészképzés nem fogja a hallgatók kezét. Addig is maradnak a helyenként túl komolyan csillogó tekintetek, a tetszelgő vagy önbizalomhiányos cinizmus, és a folyékony helyett kihelyezett szilárd szappan.

Dorina