Polixéna nem csak híres másod-unokatestvére révén érdemel szót, hanem mint az első nő, aki magyarul írt útleírást. Jékely Zoltán fedezte őt fel az utókor számára és az 1842-ben született Olaszországi és schweizi utazás című önéletrajzi regényéhez az utószóban kiemelten méltatta Polixéna szókimondását és őszinteségét. Ez a nyíltság pedig a jelek szerint a bárónőt nem csak irodalmi alkotásában, de magánéletében is jellemezte.
1801-ben látta meg a napvilágot az erdélyi bárónő, mint Wesselényi József báró és Kendeffy Mária grófnő lánya. A Wesselényi vezetéknév pedig nem csak név-, de vér szerinti rokonságot is takar az „árvízi hajóssal”, Wesselényi Miklóssal.
Unokafivéréhez fűződő viszonya pedig jóval túl mutatott a rokoni szereteten. A kétségkívül jóképű férfi, Wesselényi Miklós mágnesként vonzotta a nőket. Szeretőinek hosszú sora még a demokratikus gondolkodását is alátámasztja: jobbágylány, iparos, arisztokrata feleség, sőt még talán saját másod-unokatestvére monogramja is felkerült rá. Naplójában randevúiról rendszerint beszámolt, a hölgyek monogramja után pedig strigulákkal jelölte a szerelmes légyottok számát. Az egyik monogram mellé még azt sem szégyellte odabiggyeszteni, hogy a négy rovátkát érő együttlét másfél óra teljesítménye volt.
Mindezeknek az együttléteknek számontartása mellett azonban volt, hogy magát mentegetve önmaga előtt a következőket jegyezte le a naplójába: „Vérem igen meleg, és ilyesmin erkölcsi don quihotte-ság bűne is van.”
Testi adottságain túl azonban romantikus hősszerelmes viselkedése is rajongásra sarkalta a nőket. 1832-ben a budai német színház egyik fiatal művésznőjének udvarolt épp. A viszonyt sokan rangon alulinak titulálták, és a kapcsolatot bírálók egy kisebb csoportja egy előadás során kifütyülte és tojással dobált a színésznőt. Wesselényi pedig, mint hősszerelmes, nem volt rest szerelme becsületének védelmére kelni és párbajba keveredett, amelynek során súlyosan megsebesült. Életéért majd egy seregnyi hölgy aggódott, köztük másod-unokatestvére, Polixéna.
A súlyosan sérült férfinek nyomban levelet is fogalmazott:
„Édes Miklós!
Drága levelét éppen most vetem; csak annak megsejdítésére, hogy elvesztéséhez olyan közel voltam, olyannyira borzasztó, hogy minden lelki erőmet zavarba hozta; itt körülöttem anyám, testvéreim, mind fennszóval sírnak, de lehetetlen, hogy az Isten, ha jó, Magát tőlem elvegye, mikor én tőle úgyis egyéb semmit sohase kértem, csak Magát, s egyéb nékem nem is kell. – Sötét előérzéseim bé kell, hogy teljenek. – Maga szenved, életveszedelemben van, s én itt csak tehetetlen tunya asszonyi könnyeket ejtek – s ez a pokolnál kínzóbb. Könyörgök, engedje meg, hogy meglátogassam, nem féltem se hírem, se nevem, S Maga nékem, édes Miklós, ezért semmi képzelt lekötelezéssel nem fog tartozni, mert csupáncsak magamért cselekszem – ha csak érzéseimet kérdezném, írás helyett indulnék, de a Maga akaratja előttem mindig szent.
Már írni se tudok többet; tudósíttasson hogyléte felől Primker által, de környüállásosson, hogy a legkisebbségig mindent tudjak, mert állapotom rettenetes.Szerető
Polikája”
Hogy találkozásuk megvalósult-e, azt nem tudni, de annyi biztos, hogy Wesselényi Polixéna és férje hamarosan elváltak, és a nő egyedül utazta körbe Európát. A Jékely Zoltán magasztaló utószavát tartalmazó mű ennek az útnak a leírása.
Wesselényi Miklós iránt táplált szerelmét Olaszországban föladta, ahol ugyanis megismerkedett második férjével, egy közrendű angol orvossal, John Pagettel. Erdélyben telepedtek le, a férfi pedig idővel egészen magyarnak vallotta magát, mi több könyvet is írt Magyarországról és Erdélyről, amelyből a reformkor idején az angol nyelvű világ informálódott hazánkról.
Enikő
A cikk forrása: Nyári Krisztián Nők Lapja november 20.-án megjelent számában olvasható a 86.-87. oldalon.
