A budapesti Thália Színházban szeptember 26-án került első ízben bemutatásra “Az ember, akit Ovénak hívnak” című egyfelvonásos monodráma, Görög László főszereplésével. A svéd könyvsiker színházi megjelenítése fülsüketítő taps fergeteggel zárult.
Kedvezőtlen látási viszonyok
A művet a Thália Színház – Arizona Stúdió termében adták elő, ami csupán 100 fős befogadóképességgel bír. Színpad sincs igazán, mivel maga a terem alig hat, félkörbe rendezett bársonyüléses széksorból áll. Az első három sor a színpaddal egy magasságban van, ami miatt a 2-3. sorban ülők nem élvezhették az előadás minden mozzanatát, hiszen az előttük ülők sok esetben gátolták a szabad kilátást. A további sorok esetében valamivel kedvezőbb volt a helyzet, mert a terem hátulsó része enyhén lejtősre tervezték, így a 4-5-6. sorokban ülő nézők egy kis szintkülönbséggel követhették figyelemmel a produkciót. A legoptimálisabb színpadi élményben egyértelműen az első sorban elhelyezkedő publikum részesült.
Minimális színpadkép
A díszletet egy fel-le mozgatható garázsajtó képezte, valamint négy fából készült színházi kellék kocka hevert a színpadon. A főszereplő ezeken ült, állt vagy éppen felstócolta őket. Folyton mozgásban volt, kihasználta a számára fenntartott teret és akár ült, akár állt, azt mindig más szögben tette, így még a 2-3. sorokban ülő nézők is élvezhették az előadást és csak elenyészően kevés jelenetnél nem jutottak vizuális élményhez.
Maximális színészi játék
Egyszemélyes dráma lévén, Görög László jelenítette meg a mű összes többi szereplőjét is. Kiforrott színészi játékkal, mimikával, a hangja elváltoztatásával és gesztikulálással keltette életre a darab karaktereit. Mesterien bújt a figurái bőrébe, mindegy volt, hogy éppen egy szőke plázacicát utánzott a táskakutyájával vagy egy nyegle, kissé szabadszájú fiatal srácot, vagy a vele egykorú remegő kezű szomszédasszonyát, az átlényegülés minden esetben nyilvánvaló volt.
A svéd Dulifuli
Azok a szerencsések közülünk, akik még ismerik a Hupikék Törpikék című rajzfilmsorozatot, melyhez az egykori színészlegendák: Sinkovits Imre (Törpapa) és Haumann Péter (Hókuszpók) kölcsönözték a hangjukat, talán Ove személyében, ráismernek a rajzfilmsorozat örök elégedetlenkedő Dulifulijára is.
Engem rá emlékeztetett az elmagányosodott, megözvegyült Ove alakja, aki a mű kezdetekor öngyilkosságra készül. A mérnöki munkából való nyugdíjazásával és a felesége távozásával, két, számára struktúrát adó és a létezését meghatározó, tartógerenda tűnik el az életéből, melyek nélkül nem találja már a helyét ebben a rend nélküli világban. A megszokáson és logikán alapuló hétköznapok a felesége és a munkája nélkül, értelmét vesztik.
Az örök zúgolódása ellenére, ahogy Törpfalva Dulifuli törpje is, a mikrokörnyezete aktív résztvevőjévé válik. Bármikor dönthetne úgy, hogy nem nyitja ki többet az ajtót a szomszédjának, nem ad ingyen autóvezetési órákat, nem javítja meg a felesége egykori tanítványának a biciklijét, nem segít a sérült macskának, vagy nem olvas mesét a szomszéd gyerekeknek. De egyszer sem utasítja el őket. Kifogásol ezt-azt például a sáfrányos rizst, amit az iráni származású szomszédasszonya főz, de megeszi és ízlik is neki, de azért megemlíti, hogy a svédek nem tesznek sáfrányt a rizsbe. Megvannak a maga hóbortjai, hiszen csak azért neheztel egy fiatalkori barátjára, mert az éveken át Volvo-t vezetett, míg egy nap (áruló módon) BMW-re váltott. Az ilyen kijelentések teljességgel átszövik a darabot és a külső szemlélő számára megmosolyogtató komikumot adnak a főszereplő gondolatainak.
Szivárvány az út végén
Ove eleinte vonakodva, értetlenkedve vesz részt az őt körülvevők hétköznapjaiban és bár neki fel sem tűnik, de így építi újra önmagát. Továbbra is zsörtölődik, de inkább már csak megszokásból és nem valós meggyőződésből. A maga alkotta kis körben ő ismét a helyére kerül. Már nem egy társadalomból kivetett vénember, sokkal inkább barát, segítő, jótevő. A gyerekeknek pótnagypapa, a macska megmentője, az idős szomszédasszony támasza és még sorolhatnám. Tudtán kívül, de ő lesz a környezete alappillére.
A története szomorú, de semmi esetre sem tragikus. Bár azt állította, hogy a felesége volt a szín az életében, az összes elképzelhető színt mégis a döntéseinek köszönhette annak, hogy még a legnyomasztóbb pillanataiban sem zárta ki a körülötte csetlő-botló embereket, ő maga ragadott ecsetet és kezdte megszépíteni a mindennapjait. Úgy vélem, éppen ezért kijutott a lelke legsötétebb bugyraiból és visszatalált egy keserédes, sötét tónusokkal átitatott, de mégis világosabb, élénkebb árnyalatokkal megfestett világba, mely nemcsak a gyászról és a veszteségekről, hanem az újrakezdésről is szól.
Forrás:
Wikipédia: Hupikék Törpikék
Wikipédia: Sinkovits Imre
Wikipédia: Haumann Péter
Képek – saját készítésű képek, https://thalia.hu/wp-content/uploads/2026/04/407A1457-scaled.jpg
