Az emberben sok gondolat megfogalmazódik az ó- és az új év határán. …Ez persze nem mindig látszik kívülről. De akkor mi az, ami látszik?
Szilveszter éjszakája. Az ember félrészegen nevetgél vagy veszekszik a karácsonyfa lassan ereszkedő ágai mellett, közeli vagy nem túl közeli ismerősökkel, családtagokkal, esetleg vadidegenekkel. A levegőben komolyan elvétett hangnemben, hamisan, de ezt ellensúlyozandó: nagy hangerőn énekelt táncdalok találkoznak a szomszédok felől érkező hasonló zajokkal. A szilveszteri vacsora romjai még az asztalon, súlyos süteményhabok kenődtek a terítőbe (aki mossa majd, és ide legtöbben nőt képzelünk, szentségelni fog a cukormáz fölött harmadnap, a föltámadás lehetetlennek látszik),;de kisebb raklapnyi újévi virsli már lázasan bugyborékol a fazékban a tűzhelyen.
Aztán hirtelen tiktakkolás, lábdobogás (egy-két elvétett lépés), két hétre elegendő előre megvásárolt étel közül pezsgőkibányászás, aztán -bontás, üvegcsörömpölés és italtúlhabzás (aki feltakarítja majd, és ide legtöbben nőt képzelünk, szentségelni fog a szőnyeg fölött). Hirtelen csend, himnusz („Tótnak” „semmi se jutott eszébe”), köztársasági elnökünk olykor jogos, olykor nevetni való dicsőítő megjegyzései az elmúlt év eseményeiről, majd riogatásai és spontán hittérítő törekvései ‒ pillanatnyi zavartság, vagy tétova, netán nagyon határozott helyeslés az ünneplők körében ‒; aztán újra felszabadult nevetés és üvegösszekoccanások. Majdidénaztán, meglátjátok, Marikám!, viszi le a hangsúly fenyegetően az egyik ünnepelő, a mondatot épp-csak-betömhető letört kenyérvégén és virslijén átszűrve.
Szép új világ.
