Mostanában azon gondolkodom, hogy milyen lehet boldog, felhőtlen húsz éves fiatalnak lenni, ahol nem az albérlet kereséssel kell a nap 24 órájában bajlódni. Szeretném, ha a legnagyobb problémám az lenne, hogy melyik ruhát vegyem fel a fesztiválra, vagy milyen cipőt és táskát vásároljak magamnak. A lakhatásért folyó küzdelemben azonban mindezekre már nem jut energia.
A folytonos álarc és a magadra erőltetett mosolygás egy idő után elcsúfítja az arcod, na meg lelkileg is megterhelő a sok “ne haragudj, de másnak ígértem”, vagy “ne haragudj, de dupla annyiba kerül a lakás, mint ahogy én azt hirdettem”. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy mennyivel könnyebb lenne az életem, ha saját lakásban élhetnék Budapesten. Nem kellene a harmincas éveiben járó, albérletet kereső munkavállaló életét élnem és talán lenne egy kis “gyerekkorom” is. De persze mit is várok? Ez a magyar valóság.
Azért remélem, hogy felnőtt éveimben már lesz elég időm a ruhákkal foglalkozni.
