Frida Kahlo az Írók Boltjában
10 perccel kezdés előtt belépek az Írók Boltjába, ahol nemcsak levegő, de talpalatnyi üres hely is alig akad. A lépcső kanyarulatában megreked a bosszankodás, hogy miért nem terveztek a szervezők eleve két beszélgetést. S bár mindig vannak kételyeim, hogy azon a helyszínen, ahol járok, biztosan az általam remélt program kerül megrendezésre, amint lehuppanok az egyik könyvespolc elé, egy mozgássérült lány vádlijára tetovált Frida tesz bizakodóvá. Mondanom sem kell, a diskurzus fölvetése, miszerint miért aktuális, miért ikonikus Frida Kahlo, helyénvalónak bizonyul.
„7 napon keresztül napi nyolc órában volt látogatható az a kiállítás, melyre folyamatosan a tér közepéig állt a bejutásra várakozók sora. Arról nem is beszélve, hogy egy vándor- kiállítás Milánót követő ideiglenes otthona volt a Nemzeti Galéria. A 20. század egyik legismertebb női művésze, akit a 70-es évek USA-ja fedezett föl. Létrehozott valamit, ami természettől fogva nem lehetett az övé. Nem szükséges előzetes ismeret ahhoz, hogy fölfejthető legyen, hiszen minden elem olyan ősi motívum, mely védhetetlenül elindít egy asszociációs- láncot a befogadóban. Munkáját áthatotta a szándék, hogy alkotásain keresztül megidézze magát mások életében. A forradalom gyermekeként definiálta újra magát. Ő nem keresett magának irányzatot az önkifejezéshez, a saját hangjáért küzdött. Kilóg minden művészeti kategóriából.” Hangzanak el azok a mondatok, melyek pusztán csak a tárlatot megjáró látogatók számára is már ismerősen csengnek.
A tér feszült kíváncsisága helyét a türelmetlenkedés veszi át, s először az ajtó közelében állók kezdik kiszellőztetni a helyszínt. Az emeletről egy- két érdeklődő kockáztatja meg a lépcsőn ülők fölállítását, mellyel őket is bátorítják a távozásra. S arra, hogy „Frida Kahlo füllentős volt-e”, már csak a nagyon kitartóak viszik magukkal a választ nyitva hagyva a kérdést, hogy akkor tulajdonképpen miért is pont ő inspirál tömegeket.
Novák Csilla
