Ha el tudod játszani a témákat, azzal megszerezheted a munkát. Ha viszont olyan ember vagy, akivel mások tényleg szívesen töltenek heteket egy turnébuszban, talán a következő munkát is megkapod.
Ez a filozófia kíséri végig Fabio Alessandrini eddigi pályafutásának jelentős részét. Attól kezdve, hogy Jeff Watersnek elküldte az „Alison Hell” című dalhoz készített dobfeldolgozását, és ennek köszönhetően bekerült az Annihilatorba, egészen addig, hogy ma már olyan zenekarokkal játszik, amelyeket egykor rajongóként hallgatott, Fabio az elmúlt évtizedben megtanulta: profi dobosnak lenni jóval többet jelent puszta technikai tudásnál.
Az Annihilator, a Fifth Angel, a Bonfire, a Rhapsody, az Enforcer és más zenekarok egymástól nagyon különböző zenei világokat képviselnek, Fabio pedig sokszor olyan dobosok nyomdokaiba lépett, akiket maga is nagyra tart. Számára a kihívás nem egyszerűen az, hogy reprodukálja azt, amit elődei játszottak, hanem hogy tudja, mikor kell alkalmazkodnia, mikor adhat hozzá valamit a saját személyiségéből, és mikor az a legjobb, amit egy zenész tehet, hogy félreteszi az egóját, és a dalt szolgálja.
Beszélgetésünk során visszatértünk azokhoz a dobosokhoz, akik kezdetben inspirálták, a Jeff Waters-től tanult leckékhez, ahhoz, milyen egy már befutott zenekarhoz csatlakozni, valamint beszélünk az egyensúlyról, amit ma próbál megtalálni a tapasztalt profi zenész és egykori, fiatalabb, vadabb énje között, aki egyszerűen csak szívből játszott.
Mi volt az, ami annak idején éppen a dobokhoz vonzott, és nem valamelyik másik hangszerhez?
Mint a legtöbb gyerek, én is állandóan ütni akartam valamit! Lego-vödrökből csináltam magamnak dobfelszerelést, dobverőként pedig bármit használtam, ami éppen a kezem ügyébe került. Majd tizenegy éves koromban megláttam az MTV-n egy Duran Duran-videót, amelyben a dobos pörgette a dobverőit, és akkor jöttem rá, hogy ideje nekem is elindulnom ezen az úton.
Minden elismerésem anyukámé, amiért támogatott ebben. Fogalma sem volt róla, hogy a szüleim életét meg fogom keseríteni azzal, hogy az elkövetkező években minden egyes nap elfogadhatatlan hangerőn fogok játszani!
Kik voltak azok a dobosok, akik fiatalon a legnagyobb hatással voltak rád?
Egyértelműen különböző korszakokon mentem keresztül, de az első nagy szerelmem Ian Paice volt a Deep Purple-ből. Alig néhány hónapja tanultam dobolni, amikor meghallottam a játékát a „Burn” című nótában, és teljesen magával ragadott. Pontosan úgy akartam játszani, mint ő – persze elég merész elképzelés volt, de egy gyerek azért álmodozhat!
Aztán természetesen jött John Bonham a Led Zeppelin-ből. A tinédzserkorom jelentős részében az ő dobtémáit tanultam a buszon, iskolába menet. Vicces, de visszagondolva még mindig úgy érzem, hogy ezek voltak életem egyik leghasznosabb „gyakorlásai”. Útközben Zeppelin-dalokat hallgattam, aztán alig vártam, hogy hazaérjek az iskolából, és megpróbáljam eljátszani mindazt, amit aznap hallottam.
Manapság azt mondanám, hogy a legnagyobb hatással Tommy Aldridge (például a Whitesnake, Ozzy Osbourne és Gary Moore dobosa a.szerk), Randy Castillo (többek között Ozzy Osbourne, Lita Ford és a Mötley Crüe egykori dobosa a.szerk). De a metál színtér néhány újabb dobosa is érdekes a számomra, ilyen például Chris Dovas a Testament-ből.
Mikor érezted először úgy, hogy kezd kialakulni a saját hangod és identitásod dobosként?
Egyértelműen a korai hatások kombinációjából alakult ki. Annyira sokat próbáltam tanulni minden dobostól, akit hallgattam, hogy valószínűleg végül ezek keverékéből jött létre a „saját stílusom”.
Bonhamtől talán átvettem valamennyit abból a hátradőlő, beat mögött játszó érzésből, Ian Paice-től a gyors kéztechnikát, Randy Castillótól és Tommy Aldridge-től pedig a showmanséget. Félre ne érts, valószínűleg én vagyok mindezeknek a leggyengébb kombinációja, és még mindig keményen dolgozom azon, hogy működjön. Talán húsz év múlva végre sikerül!
Még mindig rengeteget lehet tanulni és fejlődni. Nemrég újra meghallgattam a The Ultimate Sin-t, (Ozzy Osbourne 1986-os stúdióalbuma a.szerk) és még mindig találtam rajta olyan érdekes apróságokat, amelyeket tizenöt évvel ezelőtt, amikor először hallottam, egyáltalán nem vettem észre.
Ha visszamehetnél az időben, és meghallgathatnád magad 18–20 évesen játszani, mi lenne az első dolog, amit ma másképp csinálnál?
– Egyértelműen azt mondanám magamnak, hogy dolgozzak többet a lábtechnikámon! Csak 18–19 éves koromban kezdtem el duplázni – akkor még nagyon benne voltam a Bonham-korszakomban –. Valószínűleg le kellett volna ülnöm, és még több időt fordítanom a különböző technikákra: heel-up, heel-down, bokatechnika, de főleg arra, hogyan tudjak lazábban játszani a dobok mögött.
Igazából soha nem lehet abbahagyni a munkát, mindig van hova fejlődni. Az alsó végtagjaink teljes kontrollja hihetetlenül nehéz, főleg ha belegondolsz, hogy életünk nagy részében alapvetően csak járásra és futásra használjuk őket.
Ugyanakkor egy kicsit irigylem is azt, mennyire nem foglalkoztam mindezzel akkoriban. Egyszerűen csak szívből játszottam, és nem igazán érdekelt, hogyan szólok. Egyértelműen azok voltak a legszórakoztatóbb idők!
Mit jelentett számodra a pályád akkori szakaszában, amikor lehetőséget kaptál arra, hogy az Annihilator-ban játssz?
Még abban az időszakban voltam, amikor ugyan már kezdtem komolyabban venni a zenélést, de alapvetően még mindig csak jól akartam érezni magam. Addigra már részt vettem néhány turnén előzenekarként – még az Enforcert is támogattuk, ami elég vicces annak fényében, hogy manapság az egyik zenekar, amelyben játszom! –, de egyre többet gondolkodtam azon, hogyan tudnék valódi profi karriert építeni a zenélésből.
Nem a pénz volt az elsődleges szempont, de 21–22 évesen úgy éreztem, ideje elkezdenem keresni a lehetőségeket, és megnézni, hogy hova vezetnek. Fiatalnak és naivnak lenni határozottan sokat segít!
Az Annihilator egyike volt azoknak a zenekaroknak, amelyekről úgy gondoltam, hogy valóban illenék hozzájuk. Ezért készítettem egy dobfeldolgozást az „Alison Hell”-hez (az Annihilator 1989-es Alice in Hell albumának egyik dala a szerk.), és végül ennek köszönhetően kaptam meg a lehetőséget. A videó már néhány hónapja fent volt, amikor sikerült megtalálnom Jeff e-mail-címét, és úgy döntöttem, elküldöm neki. Legnagyobb meglepetésemre szinte azonnal válaszolt.
Elképesztő szerencsém volt!
Jeff Watersszel szorosan együtt dolgozva mit tanultál a zeneiparról és arról, mit jelent professzionális zenésznek lenni, amit valószínűleg nem tanultál volna meg, ha kizárólag a dobolásra koncentrálsz?
Hol is kezdjem? Megtanultam, hogy mindenki másképp közelíti meg ezt az őrült világot, és nincs olyan általános recept, ami mindenkinél működik. Egy dolog azonban biztos: a kemény munka MINDIG kifizetődik.
Legyen szó a gyakorlásba fektetett időről, az imázsod kialakításáról, jó dalok kiadásáról vagy a megfelelő promócióról, ha ezek rendben vannak, valahová biztosan eljutsz. Ahogy velem is történt, szerintem mindannyian kapunk legalább egy lehetőséget arra, hogy oda kerüljünk, ahol igazán lenni szeretnénk. Teljesen mindegy, hogy ács, dobos esetleg bankár vagy.
A Jeff-fel való munka abban is rengeteget formált, hogy hogyan kell viselkedni ebben a szakmában, akár egy fesztivál backstageben vagy, akár egy nálad nagyobb produkcióval turnézol, esetleg egy előzenekarral van dolgod. Általánosságban: ha nem vagy seggfej, messzire juthatsz. Sokkal egyszerűbb azon dolgozni, hogy mindenki jól érezze magát, és támogatni a körülötted lévőket, mint dívaként viselkedni vagy minden helyzetből drámát csinálni.
Persze néha frusztráló tud lenni, és én is beleestem már ebbe a hibába néhányszor. Az a fontos, hogy utólag képes legyél visszanézni rá, felismerni, mit csináltál rosszul, és legközelebb megpróbálj jobb lenni.
És igyál sok vizet!
Amikor olyan dalokat játszol, amelyeket eredetileg egy másik dobos rögzített, hogyan találod meg az egyensúlyt az eredeti játék tiszteletben tartása és a saját személyiséged belevitele között?
Imádom ezt a kérdést! Igazából attól függ, mennyire kötődöm azokhoz a dalokhoz. Az Annihilator esetében megpróbáltam minden egyes dolgot pontosan úgy játszani, ahogy a felvételeken hallható, és ugyanez igaz a Fifth Angel-re is. Ray Hartmann és Ken Maryannyira legendás dobosok, hogy őszintén: ki vagyok én, hogy megváltoztassam az elképzelésüket?
A színpadon előfordulhat, hogy néhány dolgot másképp csinálok, de csak akkor, ha úgy érzem, teljesen uralom a helyzetet, és tudom, hogy nem távolodom el túlságosan az eredeti felvételtől. Ilyenkor jönnek jól a régi zenei hatások!
Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket Jefftől tanultam: ha tudod, hol a helyed egy zenekarban akár a színpadon, akár azon kívül, az az egyik legnagyobb erősséged lehet. Senki nem akar olyan dobossal játszani, aki az idő száz százalékában teljes erővel püföli a dobot, csak azért, hogy megmutassa, mire képes. Soha nem jó ötlet!
Visszatekintve mit adott neked az Annihilator-ban töltött idő a nagyobb nemzetközi ismertségen túl?
Mindent! Szinte minden egyes koncertre emlékszem, mert mindig volt mit tanulni. Néha nehéz volt, és rengeteg mindent kellett egyszerre feldolgoznom, főleg úgy, hogy a húszas éveim elején jártam, amikor csatlakoztam hozzájuk. De mindig az volt a célom, hogy annyit tanuljak, amennyit csak lehet.
Nemrég beszélgettem erről Randy Blackkel a Destruction-ből, és rájöttünk, hogy van bennünk valami közös: mindketten az Annihilator-ral kezdtük a karrierünket. Szinte olyan volt vele beszélgetni, mintha tükörbe néznék. Ha már elég jó vagy ahhoz, hogy Jeff-fel játssz, akkor nagyjából a metalzenekarok kilencven százalékában megállod a helyed – persze az extrém dolgokat leszámítva! Haha.
Jeff elkötelezettsége amellett, hogy a zenekar a lehető legpontosabban játsszon, hihetetlenül nagy kihívást jelentett, ugyanakkor óriási szerepe volt abban, hogy ma ott tartok, ahol.
Ez az időszak emberként is rengeteget formált. Megtanultam, hogy mitől érdemes távol tartanom magam, kik az igazi barátaim, kik vannak mellettem azért, mert szeretnének valamit kapni tőlem – bár nincs túl sok minden, amit adhatnék! –, és végső soron azt is, mi tesz igazán boldoggá.
Semmit sem változtatnék meg belőle. Egyik nagy életlecke követte a másikat.
Amikor egy új előadóval kezdesz dolgozni, mit próbálsz először megérteni: magát a zenét, az előadó személyiségét vagy azt, hogy mit várnak tőled dobosként?
Szerintem a legtöbb előadó előre utánanéz annak, kivel fog dolgozni, és ha elég tapasztaltak, már tudják, nagyjából mire számíthatnak tőlem dobosként.
Hihetetlenül szerencsés vagyok, mert eddig olyan zenekarokkal dolgozhattam, amelyeket mindig is nagyra tartottam. Legtöbbször már ismertem az anyagaikat, tudtam, kik voltak előttem a dobosok, és azt is, hogyan kell eljátszani a témákat. Számomra ezért a legfontosabb kérdés inkább az, hogy emberileg jól kijöjjünk egymással.
Senki nem akarja egy nyomorultul viselkedő ember társaságában tölteni a napjait. Turnén folyamatosan egymás körül vagytok. Néha egy szobán kell osztoznotok, vagy egyszerűen hosszú időre össze vagytok zárva ugyanazzal a társasággal, ezért fontos, hogy képes legyél pozitív energiát vinni a közegbe – akár azzal, hogy saját magadon nevetsz, viccelődsz vagy bármi mással.
De közben létfontosságú, hogy önmagad maradj. Ha olyasvalakinek próbálod mutatni magad, aki valójában nem vagy, az álarc nagyon gyorsan le fog hullani – és az még rosszabb.
Szerintem a tehetség körülbelül harminc százalék. A másik hetven az, hogy mennyire tudsz kijönni az emberekkel.
Hol húzódik számodra a határ aközött, hogy alkalmazkodsz egy projekt igényeihez, és aközött, hogy megőrzöd a saját zenei identitásodat?
Idővel rájöttem, hogy teljesen rendben van valamennyit feláldozni abból, amit személy szerint hallani vagy játszani szeretnél, ha ezzel a dalokat és a zenekar vezetőjének elképzelését szolgálod. Én erre az életre és erre a karrierre úgy tekintek, mint egy lehetőségre arra, hogy azokon a dalokon keresztül éljek, amelyek egész életem során formáltak és megérintettek.
Ha például a Rhapsody-val való játék után átülsz a Bonfire dobjai mögé, az akkora váltást jelent az érzésben és a hangszerhez való hozzáállásban, hogy lehetetlen úgy megoldani, hogy közben semmiről ne mondj le. Azt, hogy mit és mikor kell megváltoztatni, nagyrészt az Annihilator-ral töltött hosszú turnéévek során tanultam meg.
Én határozottan hiszek abban, hogy bizonyos dalokat érdemes egy kicsit „visszahúzni”, vagyis a beat mögött játszani, mert ettől szélesebbnek érződik a zenekar hangzása. A Fifth Angel-nél viszont ez például egyáltalán nem működik! Ők szeretnek a beat elé játszani, és ki vagyok én, hogy makacsul ragaszkodjak a saját elképzelésemhez?
Végső soron minden az egóról szól és valószínűleg erről tudok a legkönnyebben lemondani – vagy legalábbis remélem! Így az egyensúly megtalálása ezekben a zenekarokban elég természetesen jön. Mindig nyitott vagyok arra, hogy változtassak és megpróbáljak valamiféle középutat találni aközött, ahogyan én szeretném, hogy a zenekar szóljon, és aközött az irány között, amerre ők szeretnék vinni a zenéjüket.
Csak ne legyél seggfej!
Mindig ugyanaz a Fabio Alessandrini ül a dobok mögött, vagy tudatosan másfajta dobossá válsz attól függően, hogy éppen melyik előadóval játszol?
Rengeteget alkalmazkodom! A legfontosabb cél mindig az, hogy a dalok a lehető legjobban szóljanak. Ha pedig ezt úgy tudom segíteni, hogy közben egy kis show-t is viszek az előadásba, az számomra hatalmas plusz.
A show mindig is fontos része volt annak, ahogyan zeneileg fejlődtem – Randy Castillo ebből a szempontból óriási hatással volt rám –, és szerintem rengeteget hozzátesz egy jó koncerthez. Az emberek azért fizetnek, hogy élő produkciót lássanak, nem csak azért, hogy meghallgassák a kedvenc dalaikat!
Mostanában úgy érzem, végre kezdem megtalálni a megfelelő egyensúlyt mindazok közt, amit az évek során tanultam, a fiatalabb, vadabb énem között és aközött a srác között, akinek semmilyen tapasztalata nem volt, csak tiszta szívből játszott.
A profi karrierem elején szerintem küzdöttem ezzel az egyensúllyal, és valószínűleg hajlamosabb voltam többet feladni saját magamból azért, hogy alkalmazkodjak. De mindig időbe telik eljutni oda, ahol valóban lenni szeretnél, különösen akkor, ha saját elképzelésed van arról, milyen zenésszé szeretnél válni.
A dobos általában a színpad hátulján ül, ugyanakkor zeneileg hatalmas felelőssége van abban, hogy összetartsa a zenekart. Te hogyan látod a saját szerepedet egy zenekarban?
Egy dobos felemelhet vagy tönkretehet egy zenekart! Buddy Rich (amerikai jazz dobos 1917-1987 a szerk.) mondott valami olyasmit, hogy: „Ha a dobos nagyszerű, de a körülötte játszó zenészek szarok, a zenekar akkor is jól fog szólni. Ha viszont a zenészek nagyszerűek, de a dobos szar, akkor a zenekar is szarul fog szólni.” Én pedig egyetértek ezzel a gondolattal – még akkor is, ha valószínűleg nem pontosan ezekkel a szavakkal mondta!
A dobok a frekvenciaspektrum olyan nagy részét lefedik, hogy ha nincs meg a megfelelő egyensúly, azt mindenki észreveszi. Kicsit olyan, mint kapusnak lenni: végső soron hatalmas felelősséged van abban, hogy egyben tartsd a csapatot.
Különösen manapság, amikor a legtöbb zenekar intrókat, pirotechnikát, click trackeket és hasonló dolgokat használ, ezek jelentős részét a dobos irányítja – legalábbis a legtöbb zenekarban, amelyben én játszottam. Szóval óriási a felelősség.
Ha egy dobos pontos és stabil, összetartja az egészet, és mindenki más tud rá támaszkodni. Tulajdonképpen ő a zenekart összetartó ragasztó.
Számomra nincs nagyobb bók annál, mint amikor valaki azt mondja: „Annyira könnyű veled játszani!”
Mondjuk ezt nem hallom túl gyakran!
Ha ma teljesen elölről kellene kezdened a karrieredet a zeneiparban, ugyanazt az utat járnád végig, vagy valamit másképp csinálnál?
Pontosan ugyanazokat a dolgokat csinálnám! Ugyanazokat az embereket hallgatnám, ugyanazokat a hibákat követném el és újra átélném az összes jó pillanatot.
Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy lehetőségem volt néhány kedvenc zenekarommal játszani – néha még mindig meg kell csípnem magam, hogy elhiggyem! Azok a rock- és metalzenekarok, amelyeken felnőttem, és amelyek a legközelebb állnak a szívemhez, már nem lesznek fiatalabbak, én pedig elképesztően szerencsésnek érzem magam, hogy egy kis részévé válhattam a történetüknek, és együtt léphetek fel velük.
Régen olyan CD-ket és válogatásokat hallgattam, amelyeken ott volt például a Whiplash és az Annihilator. Évekkel ezelőtt vettem egy Fifth Angel-pólót – most pedig én dobolok nekik?
Van még olyan szakmai célod, amit nem értél el, de nagyon szeretnél?
Rengeteg! Még soha nem játszottam Japánban, nem turnéztam az Egyesült Államokban, és a duplázással sem értem még el a 240 BPM-et – bár ehhez valószínűleg egyszerűen csak többet kellene gyakorolnom!
Nagyjából tíz év professzionális zenélés után már magabiztosan mondhatom, hogy különösebb elvárások nélkül fogadom mindazt, ami az utamba kerül. Egyszerűen csak szeretném tovább játszani a kedvenc dalaimat, és a lehető legjobb emlékeket megteremteni azokkal az emberekkel, akikkel együtt állok a színpadon.
Mindannyian fantasztikus emberek, sok közös álmunk van, és hasonlóan látjuk a világot. Végső soron mindannyian csak megpróbáljuk a legtöbbet kihozni abból a kevés időből, ami ezen a bolygón jut nekünk.
Mit szeretnél, mit mondjon rólad egy másik zenész, miután együtt dolgozott veled?
Hogy jó illatom van!
De komolyra fordítva a szót: azt szeretném, ha az maradna meg az emberekben, hogy azért vagyok ott, hogy jól érezzem magam – és hogy ők is jól érezzék magukat mellettem. Szeretném, ha biztonságban éreznék magukat játék közben, ha tudnánk nevetni azon, amikor valaki hibázik, és ha képesek lennénk lazán kezelni a dolgokat úgy, hogy közben teljesen elkötelezettek maradunk az iránt, amit csinálunk.
Igazából nem gondolkodom túl sokat azon, mit mondhatnak rólam mások. Mindenkinek megvan a saját véleménye. Az emberek olyan dolgokon mennek keresztül az életük során, amelyekre nekem egyáltalán nincs ráhatásom, de ha meg tudok nevettetni valakit, vagy emberileg sikerül kapcsolódnunk egymáshoz, az általában elég jó jel arra, hogy legközelebb is fel fognak hívni!
Ha majd egyszer visszatekintesz az egész pályafutásodra, mi alapján szeretnéd, hogy emlékezzenek rád: a technikai tudásod, a lemezek, amelyeken játszottál, vagy inkább az alapján, milyen zenész és milyen ember voltál?
Mindig lesz valaki, aki technikailag jobb nálad, és őszintén szólva nem gondolom, hogy manapság a zenekarok olyan sok igazán emlékezetes albumot készítenének. Sajnos eddig még nem hiszem, hogy részt vettem volna olyan produkcióban, amelynél azt gondoltam volna: „Na, EZ az a lemez!”
A legtöbb zenekar, amellyel játszottam, vagy olyan albumokat ünnepel, amelyeket még azelőtt rögzítettek, hogy egyáltalán megszülettem volna, vagy éppen búcsúturnéra indul. Persze nem panaszkodhatok – még éppen időben érkeztem ahhoz, hogy segítsek újrateremteni valamit a metal hőskorának varázsából!
Úgyhogy azt hiszem, marad az, hogy milyen ember voltam. Ahogy korábban is mondtam, végső soron ez az, ami igazán messzire vihet, bármit is csinálsz. Az emberek sokkal szívesebben dolgoznak valakivel, aki esetleg technikailag nem a legjobb és nem képzeli magát rocksztárnak, mint olyasvalakivel, akinek az egész élete saját maga körül forog.
Egyébként is, az olyan ember akarja, hogy emlékezzenek rá, akinek nagy az egója – én pedig az ilyen típussal nem foglalkozom!
