A fővárosban élők útját elkerülhetetlen módon keresztezi egy bizonyos három betűs mozaikszó: BKV. Aki itt él, és nem milliárdos, annak szinte muszáj igénybe vennie ennek a vállalatnak a szolgáltatásait.
A dologgal még nem is lenne nagy gond, sőt, ha az ember simulékonyan belesüpped napjaink társadalmának igencsak alacsony színvonalú szellemi szintjébe, akkor lehet, hogy semmi sem zavarja meg az utazását. Aki viszont nyitott szemmel jár, ne adj isten esetleg még gondolkodik is közben, horribile dictu még elemzi is a látottakat szürkeállománya segítségével, na annak bizonyára feltűnhet néhány rendkívül bosszantó (és szinte folyamatosan ismétlődő) társadalmi jelenség, melyek a közösségi közlekedés járművein újra és újra előfordulnak.
Nos, mi is az a látvány, amely egy tömött buszra fellépve fogad minket? Elsőajtós felszállás, az emberek szépen nyomorognak felfelé, olyan formációt felvéve, mint amilyet a szardíniák szoktak a konzervdobozokban. Oké. De kérdem én, vajon milyen isteni szikrától vezéreltetve áll meg a jólelkű lakosok 95%-a kizárólag az első és a második ajtó között, amikor a jármű hátsó részében annyi hely van, hogy egy kisebb hadsereg nyugodt szívvel adhatna teltházas komolyzenei koncertet? Rendben, tegyük túl magunkat a dolgon, mi azért hátra ballagunk, nehogy egy piacra siető néni ránk találja húzni ördögi szekerének kerekeit. Körültekintve igyekszünk értelmes emberi arcokra lelni, de próbálkozásaink eleve kudarcra vannak ítélve. „Hála” a technológia fejlettségének, mindenki az okostelefonját bújja ezerrel, még egy kósza pillantásra sem méltatva éppen fölevickélő sorstársuk ülőhely után kutató tekintetét. Hopp, egy kétszemélyes ülésen egy fiatal srác ül, mellette a táskája utazik. Vajon a táskának is van 3400 forintos diákbérlete? Mindegy, hagyjuk. Állva próbáljuk meg átvészelni azt a 7-8 megállót, ami a metróig hátravan. Végre begördülünk a célhelyszínre. De hupsz, ekkor jön a következő bökkenő, le kéne szállni! Néhány kinyújtott lábon átbucskázva, óvatosan elkerülve a tátott szájjal ásító (vagy köhögő) utastársainkat, ez a mutatvány akár még sikerülhet is.
És mindez (sajnos) még bőven csak a jéghegy csúcsa, hogy a kirívóbb esetekről (villamoson ebédelés késsel-villával, dohányzás a metrón stb.) ne is beszéljünk. A BKV-s sztorizgatást napestig folytathatnánk. Néha az az ember érzése, hogy az utasok elméje fordítva van bekötve, pont az ellentettjét mutatják annak a viselkedésformának, mint ami normálisan elvárható lenne tőlük.
Patrik
