Kiszáradó folyók, horrorisztikus UV-B sugárzás, aszály és klímaszorongás… Mai felgyorsult világunk mindennapi rohanásában ez idei, aszály sújtotta időszak kapcsán nagyon sokan ráébredtek arra, hogy bizony, az egyik legnagyobb kincsünk a víz.
De vajon hogyan oldották meg a vízhordást és a hűtést akkor, amikor még nem állt szinte minden sarkon hűtőszekrényekkel felszerelt modern bolt vagy nem léteztek a csillogó villogó szupermarketek? Utazzunk vissza az időben, felejtsük el a mikroműanyagot és ismerjük meg a magyar vidék igazi dizájn-klasszikusát: a mázatlan aratókorsót. Egy 100%-ban természetes, zero-waste használati tárgy, ami higiénikusabb és egészségesebb volt, mint bármi, amit ma leemelhetünk a boltok polcairól.
A múlt században, amikor nem volt még a háztartásokban vezetékes víz, a fazekasműhelyekből kikerülve egy egészen egyszerű, de használatát tekintve nagyszerű tárgy szolgálta az ivóvíz szállítását a háztartásokba, vagy a földeken történő munkához. Ez nem volt más, mint a mázatlan vizeskorsó. Tájegységenként más és más nevekkel illették: korsó, aratókorsó, vászonkorsó, határi korsó, csörgő korsó, zörgős korsó, rostélyos korsó, csecses korsó, bugyigakorsó stb. stb.
Mitől volt különleges? Miért volt környezetkímélőbb és egészségesebb, mint a mai világ modern műanyag „thermo-tech” kulacsai?
A mázatlan kiégetett terrakotta anyag a beletöltött hideg vizet magába szívta, majd a külső felületéről történő párolgás miatt (emlékezzünk iskolai tanulmányainkra: a párolgás hőelvonással jár) hűtötte és hidegen tartotta a benne lévő vizet. A korsó szájába a fazekasmester egy kerámia szűrőt (rostélyt) épített be, ez akadályozta meg a különféle szennyeződések bejutását a víz betöltésekor. Inni azonban nem a korsó szájából ittak, hanem a fülén lévő „csecsből”. Mázazva csak az edény szája, a csecs, esetenként a mártásos mázazási technika miatt a füle volt, így a használat közben a szennyeződéseket és az izzadságot a mázas felület nem tudta magába szívni.
A korsót iváskor nem érintették a szájukhoz, csak csorgatták a vizet belőle, így többen is tudtak egy korsóból inni. A készítéskor a mester a korsóba kis kerámiagolyókat is tett, ezek a korsó rázásakor csörögtek (innen a csörgő korsó elnevezés), és a fal belső oldaláról ledörzsölték a lerakódó vízkövet, így tisztítva azt. A korsók szája a Dunántúlon és Erdélyben kerek, az Alföldön pedig összenyomott.
A magyar fazekasmesterség ezen jellegzetes termékét (többek közt a csákvári, mezőtúri, jáki, szekszárdi, tüskevári fazekasműhelyek munkái) Budapesttől nem messze a szigethalmi Helytörténeti Gyűjtemény magán-, és közgyűjteményi darabok segítségével mutatja be egy igazán autentikus, hamisítatlan, dualizmus kori miliőt árasztó környezetben.
