A hétvégén egyetemünkön megrendezett „Magyarok a világban – nyelv, innováció, oktatás” című konferencián számos érdekességet tudhattunk meg a magyar nyelvről. Hogy a központozás életeket menthet, hogy helyesírásunk alapján megítélhetők vagyunk, hogy kultúránk romba dőlne, ha elveszne nyelvünk, hogy a digitalizáció megváltoztatja az olvasásunkat, vagy hogy mi magyarok kétszáznál is több köszönést használunk. Ebből is kiderül, hogy az előadások többsége a nyelv és a kultúra szoros összefüggéseire mutatott rá. Felmerült bennünk a kérdés: Lehet-e része valami olyan a nemzeti kultúránknak, amelyhez nem tartozik nemzeti szókincs?
A magyar nemzeti sport kezdetben igencsak hiányolta a magyar szaknyelvet. A nyelv és a sport kapcsolatáról sokat megtudhatunk Mező Ferenc A magyar sportnyelv című publikációjából. Ez a kötet a zalai sporttörténész a magyar sportnyelv kialakításáért kampányoló munkáinak és felszólalásainak gyűjteménye, cikkünket ez alapján építjük fel.
A labdarúgás Angliában született meg, így sokáig Magyarországon is az angol szakkifejezéseket használták, mivel a magyar nyelvben még nem léteztek ezek megfelelői. Kezdetben a beck, half, corner, freekick, goalkeeper kifejezések éltek, majd a magyarosítás kezdete után jelentek meg a hátvéd, a fedezet, a sarokrúgás, szabadrúgás, a kapus – aztán később sok más – kifejezés, de sok angol szó megmaradt, mint a gól, hands, a tuch és a ramp.
Az angol szókincs dominált a Nemzeti Sportban is. Mivel a lap elsődlegesen a hazai sporteseményekről számolt be, kifogásolni kezdték, hogy szóhasználata nem elég magyaros: „A szaklapokat, a napi lapok sportrovatát, a sportűző társaságok nyelvét magyar ember meg sem érti, ha csak nem tud „sport-nyelven”” – írta a folyóiratnak egy olvasó. Egy példa az első évfolyamból: „A tennis játéknál oly előnyös, határozott, éles leütés (smash) a table tennisnél tilos. Az ütések fore-hand és back-handütések egyaránt lehetnek.” A forehand a tenyeres ütés, a backhand a fonák ütés nevet kapta később. Az idézett mondatban még egy érdekes jelenség megfigyelhető. Az újságíró körülírt egy bizonyos fogalmat, hogy elkerülje az idegen kifejezést: a „smash”-t „határozott, éles leütéssel” helyettesítette. Látszott tehát a törekvés a magyarosításra. A körülírás viszont nem praktikus, mivel nem teljesen egyértelmű, illetve túl hosszú.
Nem meglepő, hogy a magyarosítás élharcosává is a Nemzeti Sport vált. A lap elkezdte kigyomlálni ezeket az idegen szavakat, pályázatokat írt ki helyettesítésükre, és ezzel sikerült néhányat leváltani, például a hat trick helyett lett a mesterhármas. A beküldött szófordításokat a szerkesztők bírálták, és évente listába szedték az elfogadott újításokat. 1931-ben például a mez (dressz), hajrá (finis), szorító (ring), rajt (start), edző (tréner) szavakat díjazták. Ellenben 1934-ben nem díjazták a váltófutás (staféta), ajzó (dopping) és a vízilabda (vízipóló) szavakat, mégis elterjedtek. Azonban olyan szavak meghonosításával is próbálkoztak, amelyeket nem fogadott el a sportközvélemény. Ilyen a dancs, a gól mint dugó, a zutty, az erőnlét, a tuch helyett a partdobás.
A magyarosítás azonban nem csupán a szavak szintjére terjedt ki, hanem a megfogalmazás módjára is. Az alábbi mondattöredék megfogalmazója bizonyára az ékes magyar beszédre törekedett, azonban kissé elvetette a sulykot: „…egészen utolsó két ugrásáig szorosan rajta volt a bajnokságot nyert Sámsonon, ekkor mélyült ki köztük a differencia” (Nemzeti Sport). „Máig is töröm rajta a fejem, hogyan kell ezt érteni” – írja Mező Ferenc.
Egy további érdekesség, amelyre a sporttörténész felhívja a figyelmünket az, hogy a két világháború közti időszak hangulata rányomta bélyegét a stílusra. A sportlapokban visszaköszönt a szurkálás, a halál, a kivégzés, és a kínpad. A finn-magyar atlétikai viadalon (1938. júl. 10-11.) a 400 m-en: Görkói győzöt, Vadas meghalt (Nemzeti Sport). Kiefer 200 m-en is kivégezte a rekordot (Hétfői Napló, 1935. nov. 4.). Hogyan végezte ki Csikós a francia Bolleli-t? (Nemzeti Sport, 1939. jan. 22.)
Hajszálon múlott-e a magyar nemzeti sport fennmaradása? Létre jöhetett volna egyáltalán, ha a szurkolók nem értik a hozzá tartozó szakszavakat? Egy idő után megtanulták volna, vagy örökké elfordultak volna a sporttól? Ezt mindenki gondolja el magában, azt mindenesetre kijelenthetjük, hogy nemzeti nyelv nélkül nem létezhet nemzeti kultúra, és a nemzeti sport a nemzeti kultúra része.
