Október 23-án mi a hőseinkre emlékezünk, ám Európa most nem csendes. A napokban Párizsból kiindulva több nagyvárosban is komoly zavargások törtek ki. A párizsi események részese volt – túristaként – Dóri is, aki így akaratán kívül, de testközelből élte át a történteket. A vele készült interjút közöljük most.
(borítókép: Index.hu)
Dóri munkaügyben utazott ki október 16-án Párizsba, munkatársai társaságában. Eleve izgult, mert az éves értékelését nagyban befolyásolta ez az út. Azonban arra ő sem számított, hogy olyan eseményeknek lesz a szemtanúja, amik talán nagyobb hatással lesznek rá ez alatt a három nap alatt, mint amit elsőre várt, ugyanis akaratukon kívül, de belecsöppentek a párizsi zavargások kellős közepébe.
Követted előzetesen, kiutazásod előtt a franciaországi eseményeket? Fel voltál készülve rá, hogy bármi rendkívüli történhet?
Tisztában voltam a kinti történésekkel, olvastam róla a hírekben, előtte már beszéltünk róla otthon és a kollégákkal is, de mélyen nem ástam bele magam a dolgokba, de azt tudtuk, hogy szombaton lesz egy nagy tüntetés.
Párizsban mit láttál az embereken, feszültebbek voltak vagy nyugodtan élték a mindennapjaikat? Hogy érezted magad, mikor a városban jártál?
Alapvetően nem voltak idegesek az emberek, se a szálláson, se a városban, azt leszámítva, amikor mi is bekerültünk a forgatagba. Akkor is leginkább a vendéglátósókon látszódott a feszültség, de a vendégek nem izgultak ott se. A város rendben volt látszólag azokon a helyeken, ahol mi jártunk, így feszültséget személy szerint nem éreztem. Sokan voltak mindenhol, de ez egy ilyen kaliberű városnál nem meglepő.
Mesélj erről a „forgatagról” kérlek. Mikor tudatosult benned, hogy ez nem egy hétköznapi jelenet? Mi volt ekkor az első reakció, gondolatod?
Szombat este leállt a közlekedés, egy ideig nem tudtunk visszajutni a szállásra, fegyveresek és kutyás rendőrök voltak mindenhol. Érdekes volt látni, de alapvetően ekkor még nem izgultunk, csak másnap olvastuk a hírekben, hogy felgyújtották a limoges-i városházát.
Másnap, vasárnap hogyan indultatok el a szállásról? Milyen hangulatban?
„Alapvetően eléggé kint volt a szállásunk, a reptér közvetlen környékén, így a korai indulás miatt csak fáradtságot éreztünk, jelentős esemény nem volt, a délelőttöt pedig az irodában töltöttük.”
Ezek szerint ez a nap nyugalomban telt?
Részben igen, de aztán este elsétáltunk egy nagyobb csoport, úgy 10-20 fiatal mellett, akik gyanúsan voltak felöltözve, szájmaszk is volt rajtuk, igyekeztek takarni az arcukat. Ez már rontott a komfortérzetünkön, de igyekeztük hamar elkerülni őket, viszont aztán több irányból is jöttek hasonlóan öltözött, maszkos emberek és hirtelen elfogyott a levegőnk, szúrt minden, folyt a könnyünk, alig láttam valamit, sose tapasztaltam még hasonlót se. Igazából csak tippelni tudtuk, hogy ez könnygáz lehet, nagyjából tudtuk, hogy mit kell akkor érezni, sajnos előtte levő nap pár beszállítónk is megtapasztalta, az ő elbeszélésükre tudtunk hagyatkozni.
Az érdekes az volt, hogy akkor se volt semmilyen különös esemény körülöttünk, csak hozzánk hasonlóan elkezdtek fulladni az emberek és a szájukat és orrukat eltakarva néhányan szaladtak. Ekkor értünk oda a kiszemelt étteremhez is, amit kulcsra zártak előttünk (mint később megtudtuk, mindenhol ez a bevált recept). Akkor végtelenül dühösek voltunk, mert mi tényleg szerettünk volna fogyasztani ott, a sok ajtóban várakozó, kintről menekülttel szemben, de értettük, hogy miért nem nyitja ki az ajtót. Szerencsére, mivel a Notre Dame környékén voltunk ekkor, hamar találtunk egy másik éttermet, ahol kicsit kedvesebben álltak minden érkezőhöz.
Volt olyan pillanat, ami kifejezetten riasztó volt, amikor megijedtél?
Igen, amikor a pincérek elkezdték bezárni az ajtókat és ijedten rohangáltak az étteremben. A legijesztőbb nem is az volt, mikor bármit láttunk, vagy érzékeltünk, hanem amikor a főpincér jelezte, hogy még órákig életveszélyes elhagyni az épületet, szóval várakozzunk. Az, hogy egyik helyi is kimondta ezt, megijesztett minket. Közben nagyjából láttunk minden körülöttünk zajló eseményt a hatalmas ablakokon keresztül, ami érdekes volt, hogy amiket láttunk, semmilyen internetes forráson nem találtuk meg. Néha elszaladtak csoportosan a korábban említett beöltözött csapatok, nyomukban a rendőrökkel, felgyújtották az étterem mellett levő kukát és tényleg folyamatosan minden irányból szirénázó autók mentek.
Mindezek után hogyan jutottatok vissza a szállásra?
A pincérek figyelmeztettek, hogy életveszélyes az utcára kimenni, így nem tudtunk lemenni a három percre lévő metrómegállóhoz sem. Azt tanácsolták nekünk, amit el is fogadtunk, hogy az étterem ajtajához hívnak egy taxit, mert így már nem érhet minket baj.
Hétfőn lehetett még érezni valamit az előző esti eseményekből?
Nagyon korán, hajnali háromkor indultunk el a szállásunkról, a belvárostól 40-50 percnyi távolságra, majdnem közvetlenül a repülőtér mellett volt a szállásunk, így akkor már nem érzékeltünk semmi rendkívülit.
Hogyan tekintesz vissza erre a pár napra?
Nagyon negatívan. Jelenleg úgy állok hozzá, hogy nem szeretnék Párizsba többet utazni se, legfeljebb Disneylandre lennék kíváncsi.
Dóri számára tehát a három napos párizsi út nem csupán a munkahelyi elvárások és az éves értékelés miatt marad emlékezetes, hanem a kiszámíthatatlan események miatt is, melyekre egy átlagember nem lehet felkészülve utazása során, még akkor sem, ha előzőleg tájékozódott. Bár a városban töltött idő nagy részében nem érzékeltek különösebb feszültséget, a vasárnap esti események hamar megmutatták, milyen gyorsan válhat egy hétköznapi este félelmetes helyzetté. A bezárkózó éttermek, a könnygáz, a szirénák és a helyiek figyelmeztetései mind olyan tapasztalatok voltak, amelyek mély nyomot hagytak benne.
Története arra is emlékeztet, hogy a hírekben olvasott események egészen más megvilágításba kerülnek, amikor az ember akaratlanul is a közepükbe csöppen. Dóri számára ez az út végül nem a munka, az új kihívás és az idegen nyelvű munkakörnyezet miatt lett emlékezetes, nem ezekről szólt, hanem a bizonytalanságról, a félelemről és arról, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni egy idegen városban. Egy munkaút, amely eredetileg a szakmai előmeneteléről szólt volna, végül olyan élménnyé vált, amely alapjaiban változtatta meg a városhoz fűződő viszonyát.
