Sebezhetőnek lenni emberi dolog, a sebezhetőséget megmutatni erő! Egy jólelkű férfi viszontagságokkal teli törénete, melyből kiderül, hogy van lehetőségünk az élet által ránk aggatot címkéket lefejteni magunkról és visszaszerezni az irányítást az életünk felett.
Marci élettörténetét hallgatva több ponton is úgy éreztem, hogy akármelyikünk történetében találhatnánk hasonló elemeket. Mégis, vajon min áll vagy bukik az, hogy a függőség felé fordulunk, vagy segítséget kérünk? Esetleg vannak olyanok, akik a mélyen húzódó barázdákat valami egészen mással fedik el? Például munkával, megállás nélküli teendők sokaságával.
A magam részéről mindig mélyen tisztelem azokat az embereket, akik fel merik vállalni a sebezhetőségüket, és ezzel megmutatják, hogy nem az határoz meg minket, amit átéltünk. Nem kell, hogy így legyen!
Puskás Marci (29) kendőzetlen őszinteséggel mesél arról, hogyan jutott el egy Eger melletti, biztonságosnak hitt kis faluból Ausztriáig, majd a rehabilitációig, mire végre nyugalomra lelt a saját életében.
Mesélted, hogy egy Eger melletti kis faluban nevelkedtél. Mit jelentett neked Egercsehi?
„A családot. Ennyi terápia után már mondhatom, hogy diszfunkcionális családból származom. De hogy mit is jelent ez a gyakorlatban? Édesapám az építőiparban dolgozott, és nagyon keveset volt velem és az öcsémmel. Nagyon hiányzott nekem. Nem is tudom, hogy az ő személye, vagy inkább az elképzelt apakép.
Édesanyám háztartásbeli volt, és az öcsém születése után depresszióval küzdött. Ebben érdemi segítséget nem kapott, így mi, gyerekek szenvedtük el az állapotának következményeit. Sokszor volt türelmetlen, és igazából nem kaptuk meg azt a figyelmet és törődést, amire vágytunk volna.”
Mennyire tudsz visszaemlékezni az első éveidre? Hogyan birkóztál meg ezzel az állapottal, ami már eleve magában hordozza a magányosság érzését?
„Vannak emlékeim. Ami először eszembe jut, hogy az óvodás éveket szerettem, szerettem a társaim között lenni. De én valamiért még egy évet maradtam. Igazából sosem beszéltünk arról, hogy miért. A társaim elkezdték az iskolát, és bár később én is odajártam, valójában megtört az a kohézió, amit addig megszoktunk.
Az óvodás éveimben azonban nemcsak a társaimtól való elszakadás okozott problémát, hanem történt velem valami, amiről a mai napig nehezen beszélek, és gyakorlatilag húszéves koromig magamban tartottam. Ugyanakkor, ha már egyetlen embernek segíthetek a történetemmel, akkor volt értelme megnyílnom.
A szüleim baráti társaságában voltak nálam idősebb gyerekek, szintén fiúk. Ha jól emlékszem, olyan hat évvel lehettek idősebbek nálam. Én még óvodás voltam, amikor egyikük szexuálisan bántalmazott. Gyakorlatilag ez az eset átírta a további életemet, és az ezt követő tizenöt évben mélyen magamba zártam.”
Nagyon megrázó ezt hallgatnom. Magam is édesanya vagyok, és ezek a történetek kiváltképp érzékenyen érintenek. Nagyon nehéz lehetett ezek után ennyi éven át cipelned a titkodat.
„Igen, főleg, hogy az általános iskolás évek sem hoztak megkönnyebbülést számomra. Nehezen ment az iskola, magatartási problémákkal és tanulási nehézségekkel is küzdöttem. Mindennek ellenére talán leginkább az otthoni helyzet volt hatással rám. Édesanyám nem tudott velem tanulni, én pedig akkoriban még nem voltam elég tudatos ahhoz, hogy magamtól megoldjam.
Ráadásul ekkorra már súlyfeleslegem is volt, ami miatt gyakran csúfoltak az osztálytársaim. Ez sem könnyített a helyzetemen. Úgy éreztem, a tanáraim sem támogattak, nem látták meg a viselkedésem mögött húzódó nehézségeket. Ha mondhatok ilyet, akkoriban ez nem volt divat. Sőt, kerek perec leírtak. Ki is mondták, hogy úgysem lesz belőlem semmi.”
Valahogyan mégis átvészelted életednek ezt az embert próbáló időszakát. Milyen reményekkel vágtál neki a középiskolának?
„Középiskolás koromban a szüleim végképp elengedték a kezem. Azt hiszem, úgy voltak vele, hogy itt vagyok egy kis faluban, mi bajom lehet?
Pedig volt bajom. Sok érzést nyomtam el magamban, de úgy éreztem, nincs kivel megosztanom mindazt, ami velem történt. Ugyanakkor jobban éreztem magam a középiskolában. Ott volt néhány tanár, aki jobban odafigyelt rám, és ez sokat jelentett a viszontagságok ellenére is. Bár végül az érettségiig nem jutottam el.”
Mi történt mindeközben?
„Bár kicsit korábbra kell visszamennünk az időben, de mondhatom, hogy néhány év alatt megismerkedtem azokkal a dolgokkal, amelyek később csak rosszat hoztak az életembe. Sok mindent kipróbáltam vagy használtam, ami szembe jött a szereket illetően, mert jól működtek az érzelmek ellen.
Csak tizenkét éves voltam, amikor az iskolai banketten először ittam alkoholt. Mondanom sem kell, hogy kontrollvesztő módon. Onnantól gyakorlatilag az alkohol állandó részévé vált az életemnek.
Tizenöt évesen már egyéb szerekkel is elkezdtem próbálkozni, mígnem tizenhét éves koromban egy gyorsító mellett állapodtam meg jó időre. Ekkoriban már dolgoztam is.”
Mondhatjuk, hogy hamar beléptél a munka világába. A családod szorult segítségre ilyen tekintetben, vagy saját döntés volt?
„Vendéglátósnak tanultam, és a gyakorlati helyemen meg voltak velem elégedve, ezért visszahívtak iskola után, majd hétvégenként és az iskolai szünetekben is.
Sosem kerültem a munkát, igazából dolgos embernek tartom magam. Elsősorban nem családi nyomásra dolgoztam, de a történethez az is hozzátartozik, hogy valamiből finanszíroznom kellett a szerhasználó életmódomat, ami egyre többet követelt tőlem.
Ilyen szempontból a függőkre jellemző utat jártam be. Eleinte havonta egyszer jártam bulizni, ebből kéthetente egyszer lett, majd minden hétvége. Előbb utóbb pedig a munkahelyemre is bekúszott a szerhasználat, ami ott nem okozott különösebb problémát, mivel a feladataimat ekkor még elláttam.”
Időközben azért felnőttél, és párkapcsolatod is lett. Hogyan volt összeegyeztethető az életmódod a párkapcsolattal?
„A szerelem kezdetben jó hatással volt rám. Ekkoriban volt az első leállási kísérletem. Útközben sokszor küzdöttem magammal, de a szer minduntalan erősebb volt nálam. Többször kimentem Ausztriába is, de néhány hónap után utolért a függőség, a függő mintázattól nem véd meg egyik országhatár sem, ezt be kellett látnom.
Az első próbálkozásom a drogok elhagyására borzalmas volt, a szermegvonás tünetei markánsan jelentkeztek. Depressziós lettem, pszichózisos tünetekkel megjártam a pszichiátriát. Nem sok mindenre emlékszem ebből az időszakból.
Eleinte nem akartam elfogadni a segítséget és a gyógyszereket, de végül megadtam magam. Kilenc hónapig csaknem szermentes voltam, illetve alkalmanként fogyasztottam alkoholt nagyobb családi eseményeken, de ebben az időszakban nem volt komolyabb gondom az itallal sem.
Ennek ellenére az állapotom megtépázta a párkapcsolatunkat. A pszichiátriai kezelésem idején mondtam is az akkori páromnak, hogy tartsunk szünetet, de később, egy látogatás alkalmával újra egymásra találtunk, már amennyire ott ez lehetséges volt.
Később feleségül is vettem, de sajnos az életmódomon nem tudtam tartósan változtatni. Ezt már nem bírta el a kapcsolatunk, és válás lett a vége.”
A sorozatos visszaesések és megpróbáltatások után hogyan jutottál el a segítségkérésig?
„2025 januárjában úgy éreztem, hogy ezt nem tudom így tovább csinálni, és elmentem egy előgondozóba, ahol felkészítettek a rehabilitációs időszakra.
Nekem nem volt más utam, mint egy bentlakásos intézménybe vonulni. Magam néztem utána a lehetőségeknek, és fizettem a rehabilitáció költségeit is. Nagy volt bennem az elhatározás a változtatásra.
Bár féltem attól, hogy milyen lesz a többiek között, vajon be tudok-e majd illeszkedni. Hála az égnek, nagyon elfogadó társak közé kerültem.
Érdekes, hogy a szüleim nem támogatták a rehabra vonulást. Azt hiszem, a szembenézés miatt nem szerették volna. Ugyanis egy komplex terápiában a hozzátartozókkal is foglalkoznak.
Fontos, hogy én nem hibáztatom őket, illetve ahol kellett, úgy érzem, meg tudtam bocsátani. Mindennek ellenére vannak olyan dolgok, amelyekkel nekik is szembe kellett nézniük.”
Azt mondtad, hogy jó tapasztalataid voltak a rehabilitációval, mégis másfél hónap után megszakítottad a terápiát. Miért döntöttél így?
„Egy látogatás alkalmával eljött hozzám egy jó barátom, aki beszélt nekem egy szakácsállás-lehetőségről, és nagyon mehetnékem volt. Úgy éreztem, készen állok újra kilépni a valóságba.
El is kezdtem dolgozni, és egy hónap múlva megittam egy ártatlannak tűnő meggysört. Innentől azonban nem volt megállás. Kontrollvesztőbbé vált a szerhasználatom, mint valaha, és nemcsak az alkohol tekintetében.”
Most úgy beszélgetünk itt, hogy szeptember 2-án ünnepelted az egyéves józansági születésnapodat. Gratulálok hozzá! Hogyan jutottál el a visszaeséstől idáig?
„2025 szeptemberében egy barátom segítségével visszakerülhettem a rehabra. Ekkor már a szüleim fizették a bentlétemet, és támogatták a terápiát. Belátták, hogy ez az egyetlen járható út számomra, és szerettek volna segíteni. Én pedig ezúttal valóban akartam a változást!”
Miben tudott neked segíteni a rehabilitáció?
„Rendszert hozott az életembe. Szigorú napirendet követnek a bentlakók, és folyamatosan visszajelzéseket adnak egymásnak, illetve kapnak is egymástól, mindezt rendszerezett körülmények között.
A rehabos közösségben végre úgy éreztem, hogy elfogadnak és szeretnek olyannak, amilyen vagyok.”
Most itt vagy egy éve józanul. Mit hozott számodra az első év?
„Szabadabbnak érzem magam, bár folyamatosan járok pszichológushoz és felépülő függők csoportjába is. Ez megtartó erőt jelent számomra.
Kicsit nehéz, hogy most saját magamnak kell kereteket szabnom, amelyeket aztán be is kell tartanom. De sokat jelent, hogy heti tervet és pénzügyi tervet készítek magamnak.
Ugyanis hajlamos vagyok arra, hogy megegyem az érzéseimet, de igyekszem erre is tudatosan figyelni. Már egyre többször sikerül.
Ugyanakkor a nehéz érzéseimet is sokkal inkább megélem, hiszen nincs mivel elnyomnom őket. Ilyenkor jön jól, hogy a rehabilitáció során olyan megküzdési stratégiákból álló páncélt kaptam, amihez bármikor hozzányúlhatok, ha szükségem van rá.
Szerencsére sok ember vesz körül, így van kihez fordulnom a nehezebb időszakokban. Szívesen vagyok a szüleimmel is, és sokkal jobban megbecsülöm most a józan pillanatokat.
Tudom, hogy az elvesztegetett évek nem pótolhatók be, de az utóbbi időben úgy érzem, hogy ők is nyitottabbak. Tudunk beszélgetni múltbéli dolgokról, amire értékként tekintek. Most végre van erre lehetőségem.
Lement az első év, és most új céljaim vannak. Első körben kicsit stabilizálnom kell magam anyagilag, de a következő nagyobb személyes tervem, hogy leérettségizzek.
Ha eljön az ideje, majd szeretnék párkapcsolatot is, de tudom, hogy még dolgom van magammal.”
Arra nehéz lenne egzakt választ adni, hogy min múlik, hogy valaki függővé válik-e, vagy még azelőtt segítséget kér élete egy adott pontján, hogy nagyobb bajba kerülne. Ugyanakkor, bárhogyan is történjen, Marci története méltó példája annak, hogy akármennyi ideig is járunk egy olyan úton, amely sokkal rögösebb, mint azt valaha elképzeltük, mindig van lehetőségünk másként folytatni. És talán éppen ez a legfontosabb: bármikor letehetjük a következő követ a tiszta élet felé vezető úton, amelyet immár mi magunk építünk.
