Polgárpukkasztás vagy gondolkodtatás? – kritika Lars von Trier új filmjéről

Pár hete került  mozikba Lars von Trier új filmje a Ház, amit Jack épített. Nem volt nehéz felfigyelni arra, hogy a kritikai oldalak többsége, egyetemben a közönséggel és a filmes szakmával, folyamatosan támadja és ostorozza a filmet, miszerint semmi más csak az öntömjénezés és a céltalan agresszió bemutatása volt a célja.

De mielőtt elásnánk a hátsó kertben Lars von Trier teljes munkásságát, érdemes egy két (vagy esetleg akár több) pillantást vetni a „megbotránkoztató” és „lélekgyilkos” alkotásra.

Mi a baj ezzel a filmmel?

Semmi. Azon túlmenően, hogy Trier mindenkit kimozdít a komfortzónájából, és beleveri a fejekbe a mondanivalóját (igazán megszokhattuk volna már tőle).  Egy sorozatgyilkossal azonosulva kell végigülni két és fél órát, ahol (Jézus kegyelmezz) emberek is meghalnak esetenként valóban, bár egy sorozatgyilkos felfogását és személyiségét boncolgató filmben talán ez nem bűn. Ezzel párhuzamosan azonban, nem mellékes irodalmi utalásokkal beszél a társadalmainkat érintő problémákról. Hogy is van az, hogy egy sorozatgyilkos évtizedeken keresztül szabadon tevékenykedik? Miért is nem figyelnek az áldozatokra? És mi ez a fülsüketítő csend, ami a társadalmi tabuk boncolgatását övezi?

Igen, a film esetenként durva és grafikus. Nem szabad azonban kiragadni ezeket a jeleneteket a kontextusaikból, nem véletlenül kerültek oda, ahol vannak. Ahogy Trier sem unalomból és magamutogatásból forgatta le filmjét. Hanem egyszerűen azért, hogy szembesüljünk a valósággal és azért, mert ezt ő úgy tudta elérni, ahogyan kevesen tudnák. Mesterien szerkesztett és végigvezetett történetszálak, a szürrealizmus és realizmus folyamatos párharca, irodalmiság nem egy jelenetben, végül de nem utoljára; nagyszerű színészi munka.

Mindenkinek szíve joga, hogy eldöntse, azért megy-e moziba, hogy lásson valami újat, amit esetleg nehéz megemészteni, vagy inkább megnézi a tizenhatodik Grinch remake-t, és kicsit közben örülök magamnak. Előbbinek azért haszna is tud lenni néha, nem tartom elegánsak csak azért támadni egy filmet, mert nem értjük és nem komfortos nézni. Bár Dante Aligherit olvasni sem komfortos néha, de nem árt mielőtt nekiállunk kritizálni egy filmet, ami merít az Isteni színjátékból. Feltéve ha megértettük, hogy merít.

Kiemelt kép: index.hu

 

Szerző: Szántó Marcell

 

A szerzőről