„A történelem az élet tanítómestere” – mondta a történetírás atyja, Hérodotosz. De én ezt szeretem mindig úgy interpretálni, hogy „a kultúra az élet tanítómestere”, és a kulturális újságírók pedig maguk az élet tanítói. A kulturális újságírás bár kis hazánkban nem éppen a legjobban fizető állás, mégis jelen van egy bizonyos szinten. Mára több online lap, magazin is létrejött, akik kiemelten foglalkoznak a kultúra különböző szegmenseivel, főként irodalommal, zenével, színházzal, mozgóképpel és társadalomkritikával. Hézer Luca klasszikus zenei újságíró, interjúmban őt faggatom a zenei újságírás titkairól.
Miért kezdtél el kulturális újságírással foglalkozni? Hogy jött a klasszikus zene?
Az újságírás az egyetemi szakomból adódóan került hozzám közel, előtte egyáltalán nem érdekelt. A klasszikus zene viszont valahogy mindig jelen volt az életemben, régebben hangszereken is játszottam. Az f21.hu egyik újságírója – aki azóta felelős szerkesztő és rovatvezető – ajánlotta, hogy próbáljam ki magam, és írjak nekik klasszikus zenei cikkeket. Engem is meglepett, mennyire élvezem a munkát, és mennyi pozitív visszajelzést kapok a szakmától. Ezek motiváltak abban, hogy komolyabban elkezdjek a kulturális újságírás területén karriert építeni. Még nagyon az elején járok, de úgy érzem, ezzel szeretnék később is foglalkozni, főleg kritikaírással.
Szerinted miért fontos, hogy írjunk ilyen témákról?
Egyszer, amikor sok negatív visszajelzést kaptam, én is elgondolkoztam azon, vajon tényleg fontos-e ilyen témákról írni. Utána persze gyorsan rájöttem, hogy borzasztóan fontos. Az ember nem élhet egy steril környezetben, az intelligenciáját és a szépérzékét nem elégítik ki a politikai események, halálos balesetek, tőzsdehírek. Ugyanúgy szükség van irodalommal, zenével, színházzal kapcsolatos hírekre, ajánlókra, hogy minél több emberhez eljusson a kultúra és a programok. Az ember több lesz attól, hogy megnéz egy színdarabot, elmegy egy opera bemutatójára, fejlődik a személyisége. Sokan azt mondják, zenekritikát írni „értelmetlen”. A zenészek és zeneszerzők viszont csak így kapnak objektív visszajelzést a munkájukról, az érdeklődők pedig átfogó képet a zenepiacról.
Mit gondolsz, mi a legjobb abban, hogy komolyzenéről írsz?
Talán pont az, hogy ez a műfaj nem a versengésről, hajtásról szól, hanem valami szép és maradandó megalkotásáról. A zenei témájú cikkeknek, és általában minden kulturális írásnak igényesnek kell lennie, nem a puszta tényekre hagyatkozni, egy-két mondatban összefoglalni minél hamarabb, hol történt baleset. Van idő és igény arra, hogy szép kerek mondatokban, láttatóan fogalmazzuk meg szakmailag alátámasztott véleményünket. De ha csak a hétköznapokat nézzük, akkor a legjobb talán az, hogy rengeteg koncertre, eseményre kapsz meghívást személyesen a szerzőtől, előadótól, és inspiráló, tehetséges emberek vesznek körül.
Mik ma a komolyzene fellegvárai?
Szerintem maga a főváros a mai komolyzene egyik fellegvára. Itt van a nagy múltú Zeneakadémia, a hihetetlenül modern Művészetek Palotája, ahol minden héten világsztárok játszák a legjobb és legkülönlegesebb darabokat. Mellettük pedig rengeteg kisebb hely van, ahol nemcsak az épület gyönyörű, hanem az akusztika is kifogástalan. Ilyen például a Magyar Rádió Márványterme, a Klauzál Ház, az Óbudai Társaskör, és még sorolhatnám. Nincs olyan nap, hogy ne lenne valahol egy komolyzenei koncert egy Európa szerte elismert művésszel. Ez rajtunk kívül nem sok ország fővárosáról mondható el. A helyszíneken kívül számos olyan újság, online felület van, ahol igen magas színvonalon foglalkoznak a zenével, ami szintén azt mutatja, hogy igény van a kulturális újságírásra nálunk.
Mi volt a legemlékezetesebb élményed ezen a terepen?
Élmények kapcsán első sorban koncertek jutnak az eszembe. Várdai Istvántól Kodály op. 8-as cselló szonátája a Magyar Rádió Márványtermében, Baráti Kristóf Erlkönig improvizációja a Müpában, az Újvilág Szimfóniaa Concerto Budapesttől a Zeneakadémián, és még sorolhatnám. Ezen kívül persze számos olyan interjú, találkozás vagy elismerő kritika van, ami kellemes élmény volt számomra, de igazság szerint maga a zene az, ami miatt megéri cikkeket írni.
Lehet ebben a műfajban fejlődni? Hogyan?
Persze, hogy lehet, sőt, kötelező. Soha nem lehetünk elég műveltek, felkészültek. Nekem első sorban az a legfontosabb, hogy minél több darabot, zeneszerzőt ismerjek meg, akik aztán segítenek abban, hogy a következőket is meg tudjam érteni. Nem elég hallani egy darabot, figyelni kell a harmóniákra, témákra, az előadó technikai megoldásaira, amiket aztán meg is kell tudni fogalmazni. Fontos a szakirodalom olvasása is, de első sorban szerintem a saját korábbi írásainkból tanulhatunk. Minél többet foglalkozunk a zenével, annál jobban és természetesebben tudjuk megfogalmazni a gondolatainkat. A másik lényeges dolog számomra, hogy más klasszikus zenei újságírók cikkeit, kritikáit is kövessem. Én a legtöbbet Csabai Máté és Békési Botond írásaiból tanultam. Mindketten a húszas éveikben járnak, mégis nagy újságírói múlt áll mögöttük, a jövőjük pedig még ennél is ígéretesebb, igazi példaképek számomra.
Mit mondanál azoknak, akik ezzel a tereppel szeretnének foglalkozni?
Talán azt, hogy aki klasszikus zenével vagy bármilyen művészeti ággal szeretne foglalkozni, írni róla, az nem egy munkát, hanem egy életformát vállal. A kulturális újságíróknak a hobbijuk, a szenvedélyük és a munkájuk egy azon tevékenység. Ez nem egy olyan munka, amit délután négykor otthagyunk az irodában. Vasárnap hajnalban cikket írunk az aznap bemutatott darabról – amiről emlékezetből, első hallás után kell kritikát megfogalmazni -, követjük a kortárs zenei élet változásait, a zenészek repertoárját, interjúkat készítünk, folyamatosan újraképezzük magunkat zenetörténelemből és zeneelméletből, és még sorolhatnám azokat a dolgokat, amik egy zenével foglalkozó újságíró számára mindennaposak, és egyáltalán nem terhesek. Ebben a szakmában szükség van a szenvedélyre és a lelkesedésre és persze jó kommunikációs adottságokra is. Ha azonban ezek megvannak valakiben, biztos lehet benne, hogy befogadja és értékeli majd a szakma a munkásságát.
