A korombeli egyetemisták egy számomra ismert hányadánál a jól megszerkesztett, mégis homályos cél egyfajta szétszórt céltalanságban manifesztálódik, a lábakba plántálva, felpillantásokéba, cigaretták számába, elhallgatásokéba egy-egy mondvacsinált fellelkesedés között.
Lélegzetvételeik üteme nem egy harmonikus kompozíció eleve elrendelt részei, hanem rendszeren kívüli elszólások, egy beazonosíthatatlan kórkép szökevényei. Mindez mégis pontosan sejthető éjjeli sétákon, kocsmakereséseken az utcalámpák sárga csöndjében, ilyenkor a pesti magány szinte tanya, csak a vakszerencse mozgó kellékei a szemét tájékán és az összeakadó lépések disszonanciája szolgál valamelyest a világ elevenség(ének) érzeteként. Ez egyébként még érdekes is tud lenni, de az este egy pontján a magány már inkább teher, mint jóleső önkielégítés. Ebben a közegben könnyen szimbolikussá válik egy vak öreg, szemében állandó érinthetetlenség és részvét, a bolondok sajátja, nyögi, mintha magamban beszélnék, hogy ezek a fiatalok, hogy megbolondulnak, hogy beleugranak, le a Dunába, vagy a 3-as metrót úgy kellett leemelni róluk, és hogy két csoszogás között tényleg nincs csönd, fordul be a sarkon. Persze csend, a szuszogás behúzódik a kompozíció üresen hagyott pontjaira, a kompozíció besűrűsödik, figyel. Barátja kilép az utca egy megadott ajtaján, kézen fogja, elfelejtik, hova indultak, haza sétálnak. Végül mindketten elolvassák választott rendszerük egy másnapra megadott tanulmányát. Összebújnak és elalszanak. Egyikük hidegrázva , talán a fűtés felcsavarása maradt el, reméli, hogy lesz belőle valaki, valami, a másik mindent elengedve sodródik. Az éjszaka folyamán megadott időközönként váltogatják egymást. Felkelnek és kezdődik elölről, folytatják a jól ismert szálat, és az élet lassan megtörténik?