A Newkids kiadó a jelenlegi egyetlen hazai kiadó, aki meleg-erotikus regényeket forgalmaz. Ők honosították meg itthon a meleg-erotikus regényt, mint fogalmat is, és az ő egyik népszerű írójuk Hayden Moore. Hayden minden regényében olyan témákat feszeget, melyek bárkivel megtörténhetnek, legyen szó a siketségről, vagy a családon belüli erőszakról.
Gwen: Mesélj egy kicsit magadról!
H.M.: Ez mindig olyan nehéz kérdés, mert azt gondolom, hogy az elmúlt években azért már sok minden kiderült rólam, és lehet, hogy a válaszom kicsit már unalmas lesz. De rendben. A harmincas éveimben járok, és bár a nevem alapján Facebookon többen is rám szoktak írni, hogy megkérdezzék, nő vagyok-e vagy férfi, azt talán már a legtöbb olvasóm tudja, hogy nő vagyok. Ami esetleg új információ lehet, hogy egy bő évtizedig éltem kétlaki életet, és ingáztam a budapesti és a vidéki otthonom között, míg végül az utóbbi mellett döntöttem, és jelenleg vidéken élek. A két legkedvesebb hobbim az olvasás és az utazás. Ha most lennék tizenhat-tizennyolc éves biztosan valami olyan szakirányon próbálnék továbbtanulni, majd olyan területen elhelyezkedni, ami ezekhez kapcsolódik, de erről már lecsúsztam. Az a munka, amit a legszívesebben végeznék, szintén ehhez kötődik, boldogan lennék fizetett utazóblogger, szóval, ha esetleg valakinek van ilyen ajánlata, ne habozzon megkeresni vele!
Gwen: Miért kezdtél írni?
H.M.: Azért, amiért bárki belekezd bármilyen hobbiba. Mert szórakoztatja az illetőt. Nem igazán emlékszem vissza olyan időszakra az életemből, amikor az olvasás vagy az írás ne szórakoztatott volna. Nekem mindig is ez volt a kikapcsolódás. Nagyjából ötéves koromban már egészen jól tudtam olvasni, és halálra rémítettem a szüleimet azzal, hogy még első osztályos korom előtt levettem a polcról a Bambit, (nem a Disney-féle mesekönyvet, hanem a Felix Salten regényt), és végigolvastam. Emlékszem, édesanyám random felcsapta a könyvet valahol a közepe táján, és kérte, hogy olvassak fel belőle. Egyszerűen nem hitte el, hogy ennyi idősen képes vagyok erre. Kérdezgetett is, hogy tesztelje, ismerem-e a szavakat. Aztán, amikor nagyjából hatévesen megírtam az első mesémet a törött lábú oroszlánról, saját rajzokkal illusztráltan, és három példányban a kezébe nyomtam, akkor rájött, hogy „komolyan gondolom”. Nem igazán emlékszem már a mese történetére, csak annyit tudok, hogy egy hangya ápolta az oroszlánt, amit én akkoriban nagyon jó poénnak gondoltam. Általános iskolában elkezdtem írni az iskolaújságnak, mellette sulirádióztam, és elég sok irodalmi pályázaton indultam. Akkoriban még nagyon kerestem azt, hogy mit is akarok írni igazából, ezért versekkel, novellákkal és mindenféle regénykezdeményekkel próbálkoztam, végül az utolsó gimnáziumi évem körül megtaláltam a „hangomat”. Onnantól szinte kizárólag belső narrálású, vagy amennyire csak lehet, a karakterek érzelmi világára fókuszáló hosszabb-rövidebb történeteket írtam. A húszas éveimben blogoltam is, de ezekből ma már semmi sincs fenn a weben. Azt sem hiszem, hogy könyvben valaha visszaköszönnek majd.
Gwen: Miért a melegekről írsz?
H.M.: Nem csak róluk írok. Bár valóban csak ezek a történetek jelentek meg nyomtatásban (legalábbis egyelőre) de több olyan regényem is van, például egy családregény sorozat, ahol a testvérek közül, egy kivételével, mindenki hetero. Az ő meséjük nem meleg vagy éppen hetero románc, hanem inkább átlagos dráma. Remélem lesz alkalmam majd ezeket a szereplőket, és velük együtt ezt az oldalamat is megmutatni az olvasóknak.
Egyébként nem tudnám megmondani, hogyan kezdtem ilyen történeteket is írni. Több író-olvasó találkozón beszéltem már arról, hogy általában akkor kezdek bele egy regénybe, ha a fejemben már megvan a kész karakter, akivel dolgozni akarok, és akinek a szemszögéből meg akarom mutatni a világot. Az első meleg szereplő, akiről már akkor tudtam, hogy meleg lesz, amikor megjelent előttem, David Williams volt, az Üvegkalitka című regényem egyik főszereplője. Abban az időszakban senkiről és semmiről nem akartam írni, egy posztgraduális képzésre jártam, és nem igazán volt szabadidőm, de folyamatosan ott motoszkált a fejemben két kisfiú. Egy barna hajú és egy vörös hajú, akik fel-alá bicikliztek egy zsákutcában. Majd megőrültem tőlük, mert tudtam, hogy ha már látom a szereplőket, abból ha akarom, ha nem, történet lesz, de nagyon sokáig próbáltam ellenállni nekik. Aztán kiderült, hogy David Williamsnek nem lehet ellenállni. Leültem, hogy megpróbáljak kezdeni valamit velük és az ötleteimmel, és nagyjából három hét alatt meg is írtam az Üvegkalitka vázát. Ebből végül évekkel később lett csak regény. De ez indított el az úton, ami a Newkids kiadóhoz vezetett. Hála nekik, különösen Becca Priornak, valóra válhatott az álmom, és végre nemcsak a fióknak írok, hanem az olvasók előtt is megmérettetem magam.
Gwen: Miért ilyen nehéz és tabudöntögető témákról írsz?
H.M.: Olyan témákról próbálok írni, amik foglalkoztatnak, amik bennem elindítanak valamit. Bár sokat gondolok írás közben az olvasókra, és hihetetlenül sokat jelent számomra a támogatásuk, de alapvetően még mindig „magamnak írok”. Ezt úgy értem, hogy főként olyan témákhoz nyúlok, amik engem érdekelnek. Imádom figyelni, tanulmányozni a körülöttem levő embereket, és ahol lehet, igyekszem segíteni is, ha tudok. Talán ebből ered, hogy elég sok barátom, közelebbi vagy távolabbi ismerősöm megosztotta velem a személyes történetét, gondjait, esetleg családi tragédiáját, és mivel ezek az emberek fontosak nekem, érthető, hogy a gondjaikon sokat jár az agyam. Néha egy-egy ilyen történetből emelek ki egy foszlányt, egy apró részletet, és annak a továbbgondolásából születik meg a kiindulóhelyzet, amiben meglátom a szereplőmet. Néha a hírekben olvasok valamit, ami megragad. Bár írtam már könnyedebb regényt is, a Nem játékot, ami szerintem inkább humoros, már persze a maga keserédes módján, de tény, hogy közelebb állnak hozzám ezek a nehezebb, mélyebb dolgok.
Gwen: Ki a kedvenc szereplőd?
H.M.: Ez nagyon nehéz kérdés. Mindegyiküket másért szeretem. David Williams az első szereplőm, és olyan, mintha a gyerekem lenne. Imádom őt, minden hibája ellenére. Jamie Cameronról írni annyira könnyű volt, mint még soha senkiről, nagyon „közel álltunk egymáshoz”, és emiatt őt is mindennél és mindenkinél jobban szeretem, de másként. Viszont, ha az alapján kell választanom, hogy kibe lennék szerelmes, ha én is a könyveim egyik szereplője lennék, akkor Wesley Sullivant kéne mondanom. Mindig lenyűgöz az, ha valaki nem tökéletes, ha követ el hibákat, ha a jelleme is hagy némi kívánnivalót maga után. Wesley kicsit olyan, mint minden fiú, akiért kamaszként rajongtam. Kicsit nagyképű, kicsit pökhendi, de a felszín alatt arany szíve van.
Gwen: Milyenek az olvasói visszajelzések?
H.M.: Az olvasói visszajelzések zömében nagyon jók. Sőt, sokkal jobbak, mint amire számítottam. Annyi kedvességgel és annyi szeretettel árasztottak el az utóbbi időben, amit korábban el sem tudtam képzelni. Hihetetlen erőt és energiát ad egy-egy író-olvasó találkozó, amikor kicsit ismerkedni is tudunk. Olyan, mint egy hatalmas adrenalinlöket, ami akkor is képes továbbmozdítani az embert, amikor magától nem biztos, hogy indulna. A könyves oldalakon persze vannak negatív kommentek is, de nincs ezzel semmi gond, nem tetszhet minden mindenkinek. Mindegyiket el szoktam olvasni, és igyekszem tanulni belőlük. A legtöbben egyébként ott is pozitív, kedves dolgokat írnak, vagy esetleg építő jellegű kritikát, amit mindig örömmel fogadok. Van egy zárt írói csoportom a Facebookon, ahol megpróbálok a lehető legtöbbet beszélgetni az olvasókkal. Válaszolok a kérdéseikre. De azt is nagyon szeretem, ha egyszerűen csak rám köszönnek egy üzenetben, és megkérdezik, ráérek-e. Ebből általában elindul egy hosszabb üzenetváltás, ami sokkal személyesebb.
Gwen: Mennyire engeded el könnyen a befejezett történeteket?
H.M.: Változó. Vannak, akiket borzasztó nehezen tudok elengedni, vannak, akiknél könnyebben ütöm le az utolsó pontot. Ez nagyban függ attól is, hogy hol ér véget a regény. Végállomásra értünk-e a történetük szempontjából, vagy csak egy nyugvópontra, ahonnan később újra kibillenhet a világuk. Jamie-t és Alexet könnyen engedtem el a Csendkirályban, mert tudtam, hogy velük minden rendben lesz. Ők megtalálták, amit kerestek. Náluk biztos voltam abban, hogy együtt megtanulnak mindent, amit kell, és ha harminc év múlva kopogok be hozzájuk ismét, akkor is rendben lesznek. De Wesley Sullivan kezét például a mai napig fogom. Pedig a Nem játék évekkel ezelőtt jelent meg, mégis itt motoszkál a fejemben azóta is. Szerintem őt sosem fogom elengedni. A szó hagyományos értelmében legalábbis biztosan nem.
Gwen: Hogy érzed, melyik karakterrel volt a legkönnyebb együtt dolgozni?
H.M.: Erre már válaszoltam korábban. Jamie Cameronnal, a Csendkirályból. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, és teljesen megértettem őt. Minden apró kis hülyesége annyira egyértelmű volt számomra. És persze a nagy dolgok is. A depressziója, a küzdelmei.
A legnehezebb egyébként Adammel volt. Vele nagyon komoly csatákat vívtam írás közben. Azt hiszem, amiatt, mert rendkívül erős személyiség.
Gwen: Melyik az a szereplő, aki a legjobban hasonlít rád?
H.M.: Nem tudom, van-e ilyen. Fogalmam sincs, hasonlít-e rám bármelyikük jobban, mint a másikuk. Nemrégiben beszélgettem egy barátnőmmel arról, hogy mik is a legbelső, legelemibb motivációk a történeteimben, és arra jutottunk, hogy van egy, ami megjelenik minden regényemben. Azt hiszem ez az egyetlen dolog, ami jellemző lehet rám is. Én is félek fejest ugrani az ismeretlen, új dolgokba, és hajlamos vagyok megrekedni az ismert rosszban.
Gwen: Volt olyan jelenet, esemény, amit a saját életedből, tapasztalataidból merítettél?
H.M.: Nem tudom megmondani. Konkrétan biztosan nem. De volt olyan jelenet, amit „elpróbáltam”, hogy kiderítsem, történhetett-e úgy, mozdulhattak-e úgy a szereplők. Jamie-nél például simán bedugtam a fülemet, felvettem egy zajvédelmi fülest és kipróbáltam egy csomó mindent, mikrót, kód beütésével nyitható kaput, csengőt, stb, és igyekeztem rájönni, mihez is kezdjek most, hogy nem hallok.
Olyan nyilván előfordult, hogy a karakter hasonlóan reagált, mint én reagáltam volna, de ezeket Becca Prior, aki a szövegeket gondozta, és az olvasószerkesztőim igyekeztek kiszűrni. Ők segítettek visszaterelni a karaktert a saját útjára.
Ettől függetlenül nem tartom kizártnak, hogy később lesz ilyen történet is, ami kicsit rólam, vagy rólam is szól.
Gwen: Mit tudsz így előre elmondani az új megjelenő regényedről?
H.M.: Először is azt, hogy a következő regényem, a Nem játékszer beleolvasója már elérhető a hivatalos oldalamon, így aki szeretné, elolvashatja az első két fejezetet, és megismerkedhet a főszereplővel, Adammel.
Hogy a történetről is beszéljek egy kicsit, azt tudom elmondani, hogy egy fiatal fiúról szól, akinek tragikus körülmények között meghal az édesanyja, így árván marad. Bekerül a gyermekvédelmi rendszer útvesztőjébe, majd egy nevelőcsaládnál helyezik el. Még kiskorúként szembesülnie kell azzal, hogy ez a rendszer bizony nem védi meg, és ha életben akar maradni, akkor neki kell erőn felül küzdenie, elsősorban magáért, de a mostohatestvéreiért is. A regény egyébként Adam életének tíz évét dolgozza fel, szóval nagyon hosszú és fájdalmas utazás.
Mivel már csak szűk másfél hét van a premierig, most élem azokat a napokat, amikor nagyon izgulok a fogadtatása miatt, de remélem, hogy legalább annyira fogják szeretni az olvasók, amennyire én szeretem.
Gwen: Jelenleg dolgozol valamin?
H.M.: Két történetbe is belekezdtem. Az egyik, „meglepő módon” egy drámaibb, szomorúbb hangvételű regény, de az elmúlt hetekben inkább a másikat, a vidámabbat írtam. Meglátjuk, melyik hogyan alakul, és mivel jelentkezem jövőre. Egyelőre nem tudok konkrétumokat mondani. Lélekben már a premierre és az idei író-olvasó találkozóra készülök, ahol szeretnénk meglepni az olvasókat azzal, hogy kicsit változtatunk az eddigi formátumon. De erről egyelőre nem árulhatok el többet.
Nagyon köszönöm a kérdéseket, és azt, hogy lehetőségem volt mindezeket elmondani.
Gwen
