A mesemondás napjainkban újra reneszánszát éli, egyre több fiatal mesemondóval találkozhatunk, akik csillogó szemű gyerekeket és kíváncsi felnőtteket is egyaránt szórakoztatnak jobbnál-jobb történeteikkel. De vajon lehet-e bárkiből mesemondó? Többek közt erről beszélgetünk Szeleczki Mónika mesemondóval.
Réka: Nem titok, hogy régóta ismerjük már egymást, mesélni is sokszor hallottalak, azt viszont még nem volt alkalmam megkérdezni Tőled, hogy vajon mióta vagy tisztában azzal, hogy a mesemondás által egy hatalmas erő is a birtokodban van?
Sz.M.: Sokat meséltem otthon, gyerekként is, tehát a szülői, nagyszülői biztatás megvolt. Azonban talán inkább csak a későbbi, külsős megerősítések adtak annyi önbizalmat, hogy el merjem hinni azt, hogy van keresnivalóm ezen a pályán. Kellettek hozzá versenyek, különböző megmérettetések, szakértői meglátások, jó tanácsok.
Réka: Mennyire tanulható ez a szakma, illetve milyen mértékben szükséges hozzá a velünk született tehetség?
Sz.M.: Mindenképp előny, ha az embernek jó a beszélőkéje, és kell, hogy legyen rátermettsége is ahhoz, hogy ki merjen állni az emberek elé. Viszont az öregek, a régi nagy mesemondók úgy tartják, hogy a mesemondás tudományát nem igazán lehet megtanulni, hanem azt bizony el kell lesni az idős mesemondóktól.
Réka: Mit gondolsz, szükséges bevonni a mesélésbe a közönséget?
Sz.M.: Én nagyon szeretem bevonni a gyerekeket. Amikor nekik mesélek, mindig arra kérem őket, hogy nyissák ki a szívüket, vegyék elő a meselátó szemüket, és nyugodtan feküdjenek le a fűbe, a fa alá, hunyják be a szemüket, helyezzék kényelembe magukat. Nem szeretem, amikor a pedagógusok ilyenkor fegyelmezik a gyerekeket, hiszen akkor nem tudom beleszőni őket a történetbe, nem tudok válaszolni az esetleges kérdéseikre. Sokkal könnyebb bevonni azokat a gyerekeket, akik nem a televízió előtt szocializálódtak, hanem hallanak élő szóval mesélt történeteket is.
Réka: Mi a helyzet a felnőttekkel? Hiszen nekik is mesélsz, főleg ugye pajzán meséket, mennyire nehéz őket bevonni a történetekbe?
Sz.M.: Ez is egy rettentő izgalmas dolog, hiszen a mesék alapvetően éppen a felnőtteknek szóltak, ők meséltek egymásnak különböző történeteket, amikor összegyűltek a szomszédok, rokonok. A legtöbben egy ilyen meseest előtt ódzkodnak attól, hogy mi is fog történni, nem tudják mire számítsanak. Megszeppennek, és persze nem mernek beülni az első sorba, de becsületes mesemondó lévén én mindig mindenkit előre parancsolok. Amikor aztán rájönnek, hogy itt bizony semmi ördögtől való dolog nem fog történni, akkor aztán jönnek a kérdések, hogy: Hú, ez milyen jó! Tudok-e még többet? Bár nem ez a fő profilom, de úgy érzem, hogy a felnőttek körében most erre van igény.
Réka: Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást ebben a szakmában?
Sz.M.: Minden mesemondás egyfajta zsákbamacska. Zsákbamacska amiatt, hogy nekem épp milyen a hangulatom, és zsákbamacska amiatt is, hogy épp milyen a befogadó közönség, véletlenül tévedtek-e arra, vagy kimondottan engem akarnak hallgatni. Általánosságban viszont szerencsére az a tapasztalatom, hogy az emberek nagyon nyitottak és hatalmas igényük van a mesemondásra.
Réka: Mi lenne a legfontosabb üzeneted az olvasóknak? Miért jó mesét hallgatni?
Sz.M.: Én a mesemondás végén mindig arra kérem a közönséget, hogy gyorsan nyissák ki a tenyerüket, az elhangzott mesét, a nap apró kincseit zárják bele a tenyerükbe, ezeket az apró kincseket tegyék bele a szívükbe, és ha lehetőségük van rá, akkor akkor pedig meséljék és adják tovább amíg csak lehet, töltekezzenek belőle! Hiszen a mindennapi boldog léthez szükség van az ilyenfajta töltekezésre is.
Réka: Köszönöm a beszélgetést.
Réka
