Figyelem! Az interjú a halál, a boncolás és a patológiai vizsgálatok témáját érinti, ezért egyes olvasók számára felkavaró lehet.
Ősszel sok szó esik a gyászról, ugyanakkor keveset emlegetett terület és szorosan kapcsolódik az elmúlás témájához a fizikai rész, mert ebbe valljuk be nem szeretünk belegondolni. Mi történik az elhunyt testével és ki áll az elhunyt végső diagnózisa mögött? Egyáltalán tényleg azzal foglalkozik a patológus, amit általánosan gondolunk róla? dr. Jákob Noémi patológussal beszélgettem, aki segít tisztábban látni a témában.
Szerző: Barna Fanni | Budapest
Noémi magabiztosan lépett a kávézóba ahol találkoztunk, gondosan fésült szőke haja tökéletesen állt, egy igazán csinos fiatal nő, aki éppen két fia és termérdek munkája mellől szakított rám időt. Előfordul, hogy utazom vagy egy kávézóban ülök éppen és merengek az embereken. Látom őket a sürgés forgás közben és azzal játszom, hogy elképzelem, hogy kik lehetnek ők, vajon mivel foglalkoznak és hogyan érzik magukat. De valahogy a patológia még sosem jutott eszembe. Nem mintha a külalak határozná meg, hogy milyen területen dolgozunk, mindenesetre nem mindennapi szakmája van Noéminek.
Noémi, köszönöm, hogy vállaltad az interjút. Engem mindig nagyon foglalkoztatott az élet halál kérdése. De a patológia szemüvegén keresztül eddig még nem gondolkoztam a témáról. Azt hiszem ezúttal nem kezdhetjük azzal a beszélgetést, hogy már kislánykorodban is arról álmodoztál, hogy patológus leszel. Hogy vezetett az utad a területre?
“Igen, jól gondolod gyerekként balerina szerettem volna lenni, aztán pedig színésznő. De az iskolás évek alatt fantasztikus biológia tanáraim voltak akik megalapozták a jövőmet. Arra emlékszem, hogy amikor az emberi testről először tanultam az lenyűgözött és nagyon kinyitotta a világot. Nyolcadikban már biztos voltam benne, hogy orvos szeretnék lenni, ezért már tudatosan biológia-kémia tagozatos gimnáziumot választottam, ezután pedig egyenes út vezetett az orvosi egyetemre. Ez azért érdekes, mert a családunkban nem volt erre példa, behatóbban nem tudtam, hogy mit csinál egy orvos, talán annyi tapasztalatom volt, amit a gyerekorvoson keresztül összeszedtem.”
Kicsit avass be kérlek a részletekbe, úgy gondolom az orvosi egyetemen nem tárt karokkal rohantál egyből a patológia szakra.
“A hatéves orvosi egyetem elvégzésével általános orvosok leszünk, ekkor már a nevünk előtt van a dr., ezután lehet továbblépni a szakképzésbe és mondjuk gyermekorvosnak, belgyógyásznak, neurológusnak, vagy akár patológusnak szakosodni.
Először sebész szerettem volna lenni, nagyon jól is ment, a gyakorlati helyemen felajánlottak nekem egy sebész rezidensi helyet, azonban akkoriban a rezidensek ebben a kórházban 11-12 napot ügyeltek egy hónapban. Én már akkor tudtam, hogy családot szeretnék, és nem láttam magam előtt hogy tudnám ezt kisgyerekekkel majd megoldani. Ahogy erősödött bennem a család iránti vágy, úgy kezdtem olyan helyekben gondolkodni, ahol nem kell ügyelni, én osztom be az időmet és nem utolsó sorban érdekel is.
Ez az orvosi területen valljuk be szűk keresztmetszet, ekkor jött a képbe a patológia, mint lehetőség.
Egyetem alatt a patológia gyakorlatokat egy olyan szakorvos, nagybetűs TANÁR tartotta nekünk, aki széleskörű tudása mellett nagyon türelmes és empatikus volt velünk, teljesen magával ragadott. Emiatt patológiából TDK-ztam (Tudományos Diákkör. A szerk.), vagyis már az egyetem évei alatt ebben a témában kapcsolódtam be a kutatómunkába.”
A patológiát általában mindenki egy sötét alagsori folyosón képzeli el szörnyű szagokkal, ezzel szemben ahol én dolgozom egy gyönyörűen felújított, többszintes, több, mint 100 éves épület.
„A munkatársaim nagy részét tizenéve ismerem, szinte családias a hangulat, itt nem érzem azt a hierarchiát, ami a klinikumban egyébként megvan. Számomra nagyon fontos volt, hogy olyan helyen dolgozhassak, ahol jól érzem magam.”
Bevallom bennem is a sztereotip kép hívódik elő a patológiával kapcsolatban. Kérdezted, hogy szerintem mivel foglalkozol. Én azt gondolom, hogy alapvetően az elhunytak testét boncolod fel, aminek az elsődleges célja, hogy a halál okát feltárd, adj egy végső diagnózist illetve, hogy a betegségekből következtetéseket vonj le és igyekszel kutatásokon keresztül innovatív gyógyító módszereket kifejleszteni. De akkor tegyük tisztába, hogy tulajdonképpen mivel foglalkozol patológusként?
“Legtöbben valóban azt gondolják, amit te is, hogy én egész nap boncolok. A magam részéről azt tudom mondani, hogy ez elenyésző része a munkámnak. Elsősorban élő betegekből származó szövetminták vizsgálatával foglalkozom. Nem találkozom olyan sokszor a betegekkel, mint egy klinikus, de az onkoteameken (Esetmegbeszélés a beteg jelenlétével. A szerk.)előfordul. Ezeken a megbeszéléseken különböző szakterületek képviselőivel közösen tekintjük át a daganatos betegek vizsgálati eredményeit és kezelési lehetőségeit, hogy személyre szabott terápiás javaslatot fogalmazzunk meg.
A szövettani vizsgálat során a betegből eltávolított szövetet vagy szervet – legyen szó egy anyajegyről, epehólyagról vagy daganatgyanús elváltozásról – a patológián feldolgozzuk, majd az elkészült metszeteket mikroszkóp alatt értékeljük. A feladatunk annak megállapítása, hogy milyen betegség áll a háttérben. Daganat esetén meghatározzuk, hogy jó- vagy rosszindulatú elváltozásról van-e szó, pontosítjuk annak típusát, és szükség esetén kiegészítő vizsgálatokat végzünk. A diagnózis mellett így olyan információkat is adunk a kezelőorvosoknak, amelyek segítenek a beteg számára legmegfelelőbb kezelés kiválasztásában.
Mondhatom tehát, hogy a munkám egészét tekintve inkább az élőkkel foglalkozom, mint a holtakkal.”

Nagyon érdekes, amit mondasz, így valóban tejesebb a kép a munkádról. Bár említetted, hogy kisebb részében végzel boncolást a munkád során. Engem mégis nagyon foglalkoztat ez a rész, talán azért is mert ritkán beszélgetünk ilyesmiről.
“Az egyetemi képzésben fokozatosan készítenek fel erre, és ez nekem is sokat segített. Az egyetem első éveiben, az anatómián a csontokkal, majd az izmokkal, később a belső szervekkel ismerkedtünk meg. Így lépésről lépésre vált természetessé az emberi test vizsgálata. Az anatómiai oktatásban használt, formalinban tartósított preparátumokkal dolgozni ugyanakkor egészen más élmény, mint egy nemrég elhunyt ember boncolásán részt venni. A preparátumok megjelenése és a formalin jellegzetes szaga számomra egyfajta érzelmi távolságot teremtett: elsősorban a tanulásra, az anatómiai részletek megértésére tudtam figyelni, miközben természetesen tisztában voltam azzal, hogy ezek egykor egy ember testéhez tartoztak. A patológián már egészen más körülmények vannak, de a korábban említett fokozatosság átlendített az első alkalmakon.
Azt is érdemes tisztázni, hogy a boncolás csapatmunka. A boncmestereknek nélkülözhetetlen szerepük van benne: a technikai feladatok jelentős részét ők végzik, nagy szakértelemmel és komoly fizikai megterhelés mellett. Kiváló boncmesterekkel dolgozom együtt, akiknek a tudását és munkáját nagyon nagyra értékelem.
Patológusként elsősorban a szervek vizsgálatára és az elváltozások értelmezésére összpontosítok, de ehhez a test külső megtekintése is hozzátartozik. A külső és belső eltéréseket a beteg kórtörténetével együtt értékeljük, hogy megértsük a betegség lefolyását és a halálhoz vezető folyamatot.”

A testről milyen információkhoz juthatsz ilyen esetben?
“A test külső vizsgálata is fontos támpontokat adhat, hiszen számos betegségnek vannak kívülről is felismerhető jelei. A korábbi műtétek hegei például segíthetnek az elhunyt kórtörténetének megismerésében. Ennek különösen akkor van jelentősége, ha nem áll rendelkezésünkre részletes kórelőzmény, ami egy otthonában elhunyt ember esetében előfordulhat. A külső jeleket a belső szervek elváltozásaival és a rendelkezésre álló orvosi dokumentációval együtt értékeljük: ezekből áll össze a kép arról, milyen betegségek álltak fenn, és mi vezethetett a halálhoz.”
Lenyűgöz ahogy beszélsz a hivatásodról. Tényleg sajnálom, hogy nincsenek megfelelő szavaim, hogy leírjam azt a csillogó tekintetet, ahogyan mesélsz az utadról. Ugyanakkor felkavaró is a téma, szinte látom magam előtt a képeket, olyan szemléletesen és átéléssel kommunikálsz minderről. Felmerül bennem, hogy vajon az első alkalom előtt hogyan érezted magad? Tudtál-e aludni, nem volt-e benned félsz?
„Arra már nem emlékszem, hogyan aludtam előző este, de arra igen, hogy nagyon izgultam, és volt bennem némi félelem is. Maga a boncolás azonban kevésbé volt megrázó, mint amire számítottam. Addigra az előadásokon már sokat hallottunk arról, mire számíthatunk a boncteremben, így nem teljesen ismeretlen helyzetbe érkeztünk. Engem leginkább az foglalkoztatott, hogy felismerem-e a gyakorlatban mindazt, amiről korábban tanultam – például a halál után kialakuló jellegzetes testi változásokat. Ha egy érzést kellene kiemelnem, ami megmaradt bennem, az a kíváncsiság.”
Fel tudod idézni, hogy az első elhunyt akinek a testével foglalkoztál milyen betegségben halálozott el?
“Arra emlékszem, hogy nagyon érdekes tapasztalás volt, de azt már nem tudom megmondani, hogy mi volt a halál oka. Amikor harmadévesként tanultam a patológiát, egy év alatt 28 bonctermi gyakorlatom volt. Rengeteg betegséggel találkoztam ez idő alatt. Rezidensként pedig több, mint 400 esetet boncoltam, emiatt az évek során ezek az emlékek némileg összemosódtak.”
Minden elismerésem a tiéd tényleg, hogy ez a hivatásod, ezzel együtt bevallom nem most leszek pályaelhagyó. Mit látsz, hogy mennyire népszerű ez a terület az orvostanhallgatók körében?
“Amikor kezdtem hiányszakma volt, de azt látom, hogy egyetemi helyekre sokan szeretnének menni, egyébként mi éppen rezidenst keresünk, szóval, ha valaki olvassa ezt az interjút és kedvet kapott, akkor várjuk szeretettel (nevet). A viccet félretéve patológusból hiány van itthon, de ez szinte minden orvosi szakterületről elmondható jelenleg.”
Hogyan szokták fogadni az emberek a válaszodat, amikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozol?
“Általában megdöbbennek, és volt idő, hogy elgondolkoztam, hogy ezt a szót, hogy: patológia átfogalmazom és azt mondom, hogy szövettani vizsgálatokkal foglalkozom. Aztán mégis amelett döntöttem, hogy inkább megmondom kerek perec és elmagyarázom, mivel foglalkozik a patológus és talán a következő találkozás a megértés által nem lesz annyira riasztó.”
Miért nem beszélünk erről a területről nyiltan úgy általában?
Szerintem ennek részben az az oka, hogy a patológiát sokan a boncolással, azon keresztül pedig a halállal azonosítják. A halálról nehéz beszélnünk: félelmeket, veszteségeket idéz fel, ezért hajlamosak vagyunk távol tartani magunktól mindent, ami hozzá kapcsolódik. Így aztán a patológia többi területe is kívül marad a látókörünkön.
„Mindeközben a munkánk jelentős része valóban a háttérben zajlik. A beteg találkozik a sebésszel, az onkológussal, ismeri a kezelőorvosát, a patológus azonban gyakran csak egy név a szövettani lelet végén. Emiatt kevésbé látható, milyen szerepünk van a diagnózis felállításában és a kezelés megválasztásában. Pedig már egy anyajegy eltávolítása kapcsán is kapcsolatba kerülhet valaki a munkánkkal, anélkül, hogy tudná, mi történik a mintával, miután az elhagyja a rendelőt.”

Kellene, hogy az utca embere megismerje a szakmádat?
“Igen, mert a patológia akkor is fontos szerepet játszhat valakinek az életében, ha személyesen soha nem találkozik patológussal. A szövettani eredményre várni sokszor szorongással jár, és ezt tovább fokozhatja, ha valaki nem érti, miért van szükség a vizsgálatra, vagy mit jelentenek a leletében szereplő kifejezések. A közérthető tájékoztatás segíthet abban, hogy a beteg jobban átlássa, mi történik vele, és fel tudja tenni a számára fontos kérdéseket.
A szűrésekről és a betegségek korai felismeréséről is érdemes ezen keresztül beszélni. A „járjunk szűrésre” felszólítás önmagában kevés: fontos elmagyarázni, mit keresünk, miért számít az idő, és mi történik, ha találnak egy elváltozást.„
A daganatos betegségek ráadásul egész családok életére hatnak. Patológusként ennek a felelősségét akkor is érezzük, ha a beteggel nem találkozunk.
Mondtad, hogy a kutatás is a munkád része. Be tudnál avatni konyhanyelven a világodba?
“A patológián belül is vannak szakterületek. Én elsősorban szájüregi daganatokkal foglalkozom. A kutatásom középpontjában a szájüregi laphámrák áll, amely a szájüreget borító hám sejtjeiből indul ki.
Leginkább az a kérdés foglalkoztat, hogy miért újul ki egy daganat a kezelés után. Mi különbözteti meg azokat a daganatokat, amelyek később visszatérnek, azoktól, amelyek nem? Van-e bennük olyan felismerhető jellegzetesség, amely már az első diagnóziskor figyelmeztethet a kiújulás nagyobb kockázatára? Ennek az a gyakorlati jelentősége, hogy időben felismerjük, mely betegek esetében kell különösen számolni a kiújulás veszélyével, és ezt az ellátásuk megtervezésekor is figyelembe lehessen venni.”
Időről időre felütik a fejüket olyan hírek, hogy megtalálták a rák ellenszerét? Mi az igazság ezzel kapcsolatban?
“Az ilyen hírekkel az a legnagyobb probléma, hogy a „rák” szó sok, egymástól lényegesen különböző betegséget foglal össze. Még az ugyanabban a szervben kialakuló daganatok is eltérően viselkedhetnek, és más kezelésre lehetnek érzékenyek. Egy adott daganattípus kezelésében elért áttörés ezért nem jelenti azt, hogy valamennyi rosszindulatú betegségre megtaláltuk a gyógymódot. Egyetlen, minden daganatot meggyógyító kezelésünk jelenleg nincs.
Ugyanakkor jelentős eredmények vannak. A krónikus mieloid leukémia, vagyis a CML esetében például a célzott gyógyszerek a daganatos sejtek működését meghatározó kóros fehérjét gátolják. Így sok betegnél tartósan kontrollálható a betegség, és a várható élettartam megközelítheti az átlagos népességét.
A megelőzés egyik legnagyobb sikertörténete pedig a HPV elleni védőoltás, amelynek eredménye már a méhnyakrák előfordulásának csökkenésében is megmutatkozik. Az oltás mellett azonban továbbra is fontos a méhnyakrák szűrés. Itt fontos megemlíteni, hogy a férfiak védelméről sem szabad megfeledkeznünk: a HPV a hímvessző, a végbélnyílás és a szájgarat – elsősorban a mandulák és a nyelvgyök – egyes daganatainak kialakulásában is szerepet játszik.„
Ezekben látom a reményt: amikor egy betegséget meg tudunk előzni, egy beteget meg tudunk gyógyítani, vagy hosszú évekre kontroll alatt tudjuk tartani a daganatát. Ezek önmagukban is hatalmas eredmények, és érdemes róluk legalább annyit beszélni, mint a “szenzációs” ígéretekről.

Te nem csak dolgozol, kutatsz hanem tanítasz is, milyennek látod a jövő patológusait? Inkább férfiak vagy nők érdeklődnek a patológia iránt?
“Elsősorban orvostanhallgatókat és fogorvostan-hallgatókat oktatok, de a saját szakterületemen a rezidenseink képzésében is részt veszek. Az oktatás szívügyem: engem is feltölt, amikor látom a hallgatók szemében az érdeklődést, és azt, hogy egy-egy összefüggés megértése újabb kérdéseket indít el bennük.
A saját tapasztalatom szerint a mai hallgatók nyitottabbak, bátrabban kérdeznek, és szívesebben kapcsolódnak be a közös gondolkodásba. Mi annak idején sokszor megszólalni is alig mertünk. Én örülök ennek a változásnak, mert sokkal hatékonyabbnak érzem az oktatást, ha valódi párbeszéd alakul ki. A kérdéseikből azt is látom, hogyan gondolkodnak, mit értettek meg, és hol van még szükség magyarázatra.”
Ez a kíváncsiság a jövő patológusai szempontjából is biztató. A szakmánkhoz alapos tudás, jó megfigyelőképesség és önálló gondolkodás kell, de az is, hogy merjünk kérdezni és újragondolni az első elképzelésünket.
„A saját hallgatói csoportjaimban több nőt látok, bár ebből önmagában nem következtetnék arra, hogy kik választják gyakrabban a patológiát. A szakma vonzerejében a tervezhetőbb munkarendnek is lehet szerepe, ami család mellett különösen nagy segítség.”
Mivel a te a fej-nyaki területre specializálódtál így értelemszerűen ennek a régiónak a daganataival találkozol a legtöbbet. Van további terved a szakmai életedet tekintve?
“Jelenleg a PhD-fokozatom megszerzésén dolgozom, így a következő célom a doktori disszertációm megírása és megvédése. Emellett egy újabb szakvizsgán is gondolkodom: a molekuláris diagnosztika területén szeretném tovább bővíteni a tudásomat.
Különösen az érdekel, hogyan egészítik ki a daganat molekuláris sajátosságai a mikroszkópban látott képet. Ezek együttes értékelése segíthet pontosabban megítélni a betegség várható lefolyását és a különböző kezelések várható hatását. Olyan irányban szeretnék fejlődni, amelynek közvetlen haszna van a betegek ellátásában.”
Mondtad, hogy ritkán találkozol betegekkel, de az onkoteamen találkozol velük személyesen. Úgy gondolom, hogy ez lelkileg megterhelő lehet. Hogyan lehet ezt az egész munkát érzelmileg elviselni és megmaradni a pályán ezzel az elhivatottsággal, amivel te vagy a hivatásod iránt? Gyerekekkel is foglalkozol a munkád során?
“Vannak esetek, amelyek különösen megviselnek. A fiatal betegek történetei például mélyen megérintenek, de ezt nem lehet pusztán életkorhoz kötni: egy idős ember sorsa ugyanúgy megrendítő lehet. A diagnózisok mögött mindig ott van az ember és a története, ami már sokszor anélkül is megérint, hogy találkoznék velük.
Munka közben az segít, hogy konkrét feladatom van: pontos diagnózist adni, és ezzel segíteni a megfelelő kezelés megválasztását. Egy eset megérinthet, de közben ugyanúgy alaposnak és körültekintőnek kell maradnom. A nehézségek mellett az motivál, hogy tudom, mi a jelentősége annak, amit csinálok, és hogyan járul hozzá a beteg ellátásához.
Az Intézetünkben munkacsoportokban dolgozunk, és a gyermekgyógyászati patológiával külön csoport foglalkozik. Én ennek nem vagyok tagja, nem ez a szakterületem.”
Említetted, hogy édesanya vagy, úgy sejtem, hogy az iskolai pályaorientációs napokon nem te vagy a fő attrakció, tekintve, hogy még alsósok. A gyerekeid mit tudnak a munkádról? Hogyan tudod összeegyeztetni a hivatást a magánéletet? Ennyit tanulni nem is tudom, hogy lehetséges pedig én is folyamatosan képzem magam. Szerintem minimum két agyad van.
“Két agyam nincs, de a szervezés valóban nem mindig egyszerű. A szakirodalom angol nyelvű, és rendszeresen kell tanulnom ahhoz, hogy naprakész maradjak. Nekem tetszik ez az életforma, hogy folyamatosan amíg élek tanulok és tornáztatom az agyam, de ezzel együtt valóban nagyon nehéz mindezt két gyerek mellett megcsinálni. Ami motivál, hogy szeretnék jó patológus lenni és ezért (bár nehéz megoldanom a logisztikát és időt szakítanom a tanulásra) nem élem meg teherként.
A gyerekeim rendszeresen megfordulnak a munkahelyemen. Előfordul, hogy hétvégén is be kell fejeznem valamit, és ilyenkor velem jönnek. Tudják, hogy elsősorban élő betegekből származó szövetmintákat vizsgálok, és ezek alapján állapítom meg, milyen betegségről van szó.
Évek óta digitálisan leletezek. A szövetmintákból készített, megfestett metszeteket speciális szkennerrel digitalizálják, én pedig a számítógép képernyőjén vizsgálom őket.
Ez a feladat egy olyan része a munkámnak, amit a gyerekeim is láthatnak, és mivel már számos ilyen képet láttak, meglepő lehet, de elég jó mintázatfelismerő képességük van. A jövő patológusai (nevet). A szövettan egyébként gyönyörű!
A boncolásról sokáig nem beszéltem nekik. A munkámnak ez ma már kis részét teszi ki, elsősorban az oktatás során foglalkozom vele; a mindennapjaimat főként a diagnosztika, a kutatás és a tanítás tölti ki. Tavaly viszont többször szóba került köztünk a halál, sok kérdésük volt róla, és ekkor meséltem el, hogy ez is hozzátartozik a szakmámhoz. Arra válaszoltam, ami érdekelte őket, az életkoruknak megfelelően, annyi részlettel, amennyit be tudtak fogadni. A boncterembe nem vittem be őket, és egyelőre nem is tervezem.”
Lehet, hogy intim a kérdés, de mit gondolsz a halálról spirituális értelemben? Van élet a halál után?
“Ez egy nagyon izgalmas kérdés, amire patológusként nem tudok válaszolni. Sokáig abban sem voltam biztos, hogy létezik lélek. Az orvosi tanulmányaim során elsősorban a biológiai magyarázatokat kerestem: hogyan működik az agyunk, milyen folyamatok állnak az érzéseink és a gondolataink mögött. Ez a megközelítés sokáig elég volt nekem, kevésbé foglalkoztatott a kérdés spirituális oldala.
Ugyanakkor a gyerekeim születése után újra elkezdtem gondolkodni rajta. A beszélgetésünk során azt említetted, hogy hited szerint a test marad, a lélek pedig valamilyen formában tovább él. Végülis ezen a formán azt gondolom, hogy a test is tovább él, mint ahogyan a lehulló falevelek elkorhadva visszajutnak a talajba és újra természet részévé válnak. Valami ilyesmit gondolok a lélekről is, hogy a lelkünk is egy nagy közös egészhez tér vissza.”

Nagyon szép amit mondtál! Köszönöm, hogy beavattál a különleges világodba, így a végére érve felmerül bennem, hogy ezt a lelkileg igencsak megterhelő hivatást, hogy lehet ép ésszel kibírni. Volt olyan eset ami kiváltképp megviselt és megosztható? Van valamilyen módszered annak érdekében, hogy mentálisan frissen tartsd magad?
“A perinatális patológia számomra megterhelő terület. Ez a szakterület a várandósság és a születés körüli időszak betegségeivel, szövődményeivel foglalkozik. Idetartozik például a méhlepény elváltozásainak és a magzati fejlődési rendellenességeknek a vizsgálata, valamint a vetélések, a méhen belüli elhalások és az újszülöttkori halálesetek okainak feltárása. A szifiliszfertőzés következtében elhunyt gyermekek esetei különösen nehezek voltak számomra.
Rezidensként sokszor éreztem, hogy a munkatársaimmal együtt szükségünk lenne segítségre a munkával járó érzelmi terhek feldolgozásához.
Ekkor kerestünk Bálint csoportot (Egy olyan interdiszciplináris esetmegbeszélő és önismereti csoport, amely az orvos-beteg, illetve a segítő és a kliens közötti kapcsolatra, valamint az érzelmileg megterhelő helyzetek feldolgozására fókuszál. A szerk.), de technikai okokból végül szociodráma csoportot szerveztünk magunknak.Nagy segítség volt, hogy a vezetőnk támogatta a kezdeményezést, és munkaidőben is részt vehettünk a foglalkozásokon. Így volt lehetőségünk foglalkozni azokkal a helyzetekkel, amelyek nehézséget jelentettek számunkra.
A saját mentális egészségem szempontjából emellett óriási változást hozott, hogy lett egy kutyám. Minden hajnalban sétálok vele egy nagyot a természetben. A csendben, kettesben töltött idő segít kisimulni, és erőt ad a nap további részéhez. Illetve szeretek kirándulni és vízközelben lenni is, mindkettő feltölt.”


