A tanárokon és anyukákon túl – interjú Locker Dáviddal

Amikor felvetődött bennem ennek az interjúnak az ötlete, borzasztó dilettáns embernek gondoltam magam. Ki az a barom, aki a lakótársával akar interjút csinálni? Aztán ültem még a dolog felett, és egyre kevésbé tűnt rossz elképzelésnek, tekintve, hogy valójában a lakótársi státus igazából mellékes. A primer szerepek: feltörekvő költő, a szcéna friss ismerője és tagja, illetve egy ember, aki hajlandó erről őszintén beszélni. Interjú Locker Dáviddal.

Egy fiatal költő számára mi a legfontosabb kezdőlépés?

Kezdőlépés mindenképp az, hogy találjon egy embert az anyukáján meg a dilettáns magyartanárán kívül, aki képes szakmai szemmel nézni a szövegeire. Valószínűleg fájni fog először, de elengedhetetlen a fejlődés szempontjából.

Van olyan lap, amit te kiemelkedőnek tartasz a tehetséggondozás szempontjából?

A Műút nagy hagyománnyal rendelkezik ezen téren, Kabai Lóránt köpönyege alól fiatal költők egész sora bújt ki (Borda Réka, Vida Kamilla, Kiss Lóránt, Horváth Eszter, lehet még sorolni); nemrégiben pedig a FISZ líraműhelyét vezető Mezei Gábor vette át Lóri helyét a szépirodalmi rovat élén, így a fiatalokhoz való odafordulás továbbra is garantáltnak tekinthető. A Hévízet vagy a Helikont is ide sorolhatjuk bizonyos szempontból; nem a konkrét tehetséggondozás miatt, hanem mert egy pályakezdő életében tendenciózusan ezek a platformok nem csak az első publikációs lehetőséget jelentik, hanem a sokszor hosszadalmas korrektúrázási folyamat során maga a költő is egyre több olyan dolgot ért meg a szövegei működésével, deficitjeivel kapcsolatban, amit a későbbi alkotói folyamat során is hasznosítani tud.

Az írótáborok szerepe szerinted mi? Inkább a meglevő közösséget erősíti, vagy a feltörekvők integrálásának is lehet színhelye?

Mindig azt mondom, a saját generációm végtelenül szerencsés helyzetben van – a platformok, amikkel beléphetnek az irodalmi mezőbe, számosak; sokszor megkapom idősebb pályatársaimtól, mennyivel könnyebb dolgunk van, az ő idejükben jószerivel csak Sárvár volt, és ha egyébként nem ismertél valakit valahonnan, fogalmad sem volt, hogyan kéne egyáltalán megjelentetni egy szöveged. Az írótáborok – ahogy a fent említett, nagy hagyományú Sárvári Diákírók, Diákköltők Találkozója például – ezen platformok legkézenfekvőbb halmaza. Ezzel kicsit az első kérdésre is válaszolnék: az ott említett szakmai reflexiók az ilyen táborok során érik az embert a legkoncentráltabban, hihetetlen mód fejlesztve az ember költészetről alkotott képét. Természetesen, mint minden közösségnél, általában itt is kialakul egy „keménymag” a visszajárók közül, ami lehet hajdúböszörményes, sárváros, szöveggyáros stb., és ami – mint minden régóta együtt lévő társaság – néha kicsit összezár. Ha célokról beszélünk, egyértelmű, hogy az ilyen táboroknak a feladata tehetséges fiataloknak az irodalmi nyilvánosságba emelése lenne, egymást kanonizáló haveri körök kitermelése helyett. Utóbbira is találunk példát, de azt hiszem, ez jól van így, legalábbis mindenképp szerves.

Kép forrása: Facebook/ Locker Dávid

Mit gondolsz a közösségi médián való verspublikálásról? (Gondolok itt az Irodalmi Lépegetőre és társaira.)

Az Irodalmi Lépegető, Poet.hu és társaik működését rettentő károsnak tartom; nem elég, hogy az ember giccsben tobzódó, ragrímes szerelmesversekkel égeti magát, hanem – ellentétben egy szerkesztői visszajelzéssel, vagy egy írótábori műhelymunkával –, még megerősítést is kap. Jórészt természetesen a szintén nem túl kiforrott poétikát folytató kortársaitól. És ezzel nem csak az a baj, hogy pár év múlva sorban töröltetheti a „verseit” vért izzadva szégyenében, hanem hogy a fejlődés lehetőségétől is elzárja magát kompetens visszajelzések hiányában.

Kit tartasz az elmúlt 10 év legnagyobb költőjének?

Ezekben a favoritválasztásokban sosem voltam erős, tekintve, hogy sosem tudtam dolgok közt dönteni. Most se leszek rá képes: az elmúlt évek legnagyobb lírai élményét egyértelműen Peer Krisztián 42-je jelentette számomra, de Horváth Benjit és Kemény Istvánt se vagyok képes kihagyni a felsorolásból. Jelenleg pedig Borda Réka kötetét olvasom. Egy csoda az a könyv.

Kiemelt kép forrása: SzIF Online
A szerzőről

Related Posts