Történet-grafikon – Németh Antalról, Balogh Géza monográfiája alapján

Németh Antal munkássága számomra mindig is egy nagy életműnek számított, mind tudós, mind rendező „sokat tett le az asztalra”. Érdekelt azonban, milyen új megvilágításban ismerhetem meg e színházi alakot kortársai szemszögéből. Munkámmal egy olyan összegzésre törekszem, mely által Németh Antalt új nézőpontból ismerhetem meg, egy „új” történetvizsgálati perspektívából.

A szerzőnek, Balogh Gézának már elsőre is van egy szembetűnően jellegzetes írói vonása: „lélegzetvételre” precízen írja le, és szedi sorrendbe mestere életének minden egyes szegmentumát. Ennek indíttatása véleményem szerint a mély tisztelet, csodálat lehetett az ember felé, ki befolyásolta, terelgette karrierét, életszemléletét, művészetét, ám elsősorban munkáinak tisztára mosása, a művészt ért ideológiai támadásokra egyfajta reakció. A kisebb monográfiában gondosan elrejtve felfedezhető az a bekezdés, amiért megíródhatott a könyv: Németh Antalt doktori disszertációjával kapcsolatban plágiummal vádolják. Hosszasan kifejti, mit váltott ez ki az akkori társadalomból, majd azt is, hogy erre még most is előfordulnak hivatkozások, hamis történetek. Tényekkel támasztja alá, miért alaptalanok e vádaskodások egy jól megkonstruált életrajzi kötetbe ágyazva.

Annak ellenére, hogy üzenete lényegi részének leírását – bizonyítékokkal tűzdelve – a mű felére időzíti, az egész élettörténet nagyon átgondolt, pontos kutatás eredményére utal, ez kiderül annak megfogalmazásából is.

A szerző javára válik, hogy a történeten át több nézőpontot is végigvonultat cikkek, kritikák formájában. Általában pozitív, megerősítő véleményeket mutat be egy-egy rendezéssel kapcsolatban, majd ezekkel dominánsan egy negatív hangvételű publikációt állít szembe; ezt végül összehasonlítja, majd globális, saját perspektíváját mutatja be. Az író indirekt módon rábízza az olvasóra, hogy kialakuljon a szuverén szemszöge, néhol már-már olyan intenzitással igyekszik meggyőzni – kizárólag pozitív rendezési példákkal –, hogy az negatív módon csapódik le. A monográfia javára vált volna egy kurosawai állásfoglalás nélküli megoldás, hisz a Németh Antal idejére tehető politikai közeg pontosan annyira volt befolyásoló hatású, hazug suttogás, mint a filmben megjelenő karakterek elmondásai. A rendező-kutató idejében nagyon ritka volt a független alkotó, ha az ember egyéni módon is igyekezett működni, szinte lehetetlen volt nagyratörő vágyaiknak eleget tenni. Némethnek ezt sikerült a puszta tudására és munkájára alapozva elérni: rövid idő alatt, viszonylag fiatalon a Nemzeti Színház igazgatójává lett. Ezzel kapcsolatban az író nem enged más véleményen lenni, minthogy ez egy tiszta indítvány útján beteljesült poszt.

Kép forrása: 24.hu

Balogh főleg a pozitív kapcsolatait emeli ki Németh Antalnak, ha beilleszt pár ellenvéleményt is, azokat negatív kontextusban: mind el akarták tüntetni a művészt, annak munkásságát (a színház megreformálását, modernizálását) teljességében elvetik, manipulálják az akkori kor olvasóit. Németh elveti a kőszínház adta határokat, közeget. Érdemes lenne a mai korban újra elővenni a teljes kritikákat – és nem részleteket olvasni, önigazolás céljából –, kire milyen hatást gyakorolt, kényszerített az akkori kor pártszervezeteinek ereje. Az alkotót azonban nem lehet szubjektív hozzáállása miatt teljes mértékben elítélni, még ha szakkönyvről is van szó, hisz azok az impulzusok, amik a rendező által érték, ahhoz járultak hozzá, hogy a kutatása előtt létrejöjjön egy elméleti vélemény. Az azonban, hogy a mű egész terjedelmén átívelő individuális nézőpontja megingathatatlan marad a monográfia végén leírt összefoglalóban is, azt hivatott bizonyítani, hogy nem minden esetben fér össze az ismeretség egy önéletrajz író és az „alany” között. A különböző dokumentumok lényege, hogy információkat közöljenek, tényeket, amik evidensek – objektív módon. Ez azonban egy nagyon nehéz vállalkozás egy olyan ember számára, aki éppen nem volt ott az előadáson. Az író elveszíti hitelességét, hisz nem ő volt a befogadó a megfelelő kontextuson belül. Ebben az esetben Balogh Gézának nem sikerült megtalálnia a szemiotika és a színháztörténet közötti járható utat.

Ahhoz, hogy (még ha nem is teljes egészében, de) megérthessük Németh Antal törekvéseit a színház modernizációjával, korszerűsítésével kapcsolatban, el kell vetnünk annak a gondolatát, hogy létezik egy globális színházfogalom, egy kézzelfogható, megalapozott definíció.

Kép forrása: szinhaz.hu

Németh Antal nem hiába célozta meg a Nemzeti Színház igazgatói székét: tisztában volt vele, hogy ha sikerre akarja vinni doktori disszertációjában kifejtett elméleteit, tanulmányait a magyar színház legkiemelkedőbb és legfoglalkoztatottabb, legforgalmasabb szcénáját kell „magáénak” tudnia. A Nemzeti Színházban látta azt a potenciális kulturális intézményt, melyből a leggyorsabb módon terjedhet el egy csoportkultúra. Ehhez McConachie tanulmányának módszerei is szolgálhattak volna rendkívüli alapokként: az antitézis valamint az észrevétlen azonosulás. 1875-ben a Népszínház előadásai által alakult ki a szalonkultúra, melyre azért volt többek között szükség, hogy a város, később az ország is tudja követni a nyugati normákat. E folyamat leggyorsabb módon történő bekövetkezésének legjobb színtere a színházban – publikus helyeken, ismert emberek interpretálásában – történik meg. Ezzel a tényként kezelt „hagyománnyal” Németh Antal is tisztában volt, nem csak az elitkultúrát szerette volna átadni nézőinek (ez a magaskulturális darabválasztásain keresztül is kiderül, mind magyar, mind külföldi viszonylatban, klasszikusok és kortársak esetében egyaránt), hanem annak – saját maga által megformált – módját, formáját is.

Küzdelmes évek előtt állt Magyarország Németh életének virágjában, ezzel ő maga is tisztában volt. Előadásait mind a fővárosban, mind vidéken eladni nem csak színvonalas alkotásaival tudta, hanem azok „eszközeivel” – a színészeivel. A programfüzet használata – annak gyümölcsöző módon való alkalmazása – már kitapasztalt „mesterséggé” vált Közép-Európában is; a rendező minden posztot, nevet felhasznál annak érdekében, hogy előadásai kasszasikerré váljanak.

Németh Antal esetében a szakmai megítélés igen ambivalens, ez főleg a gyanúból fakadt, mely hirtelen kapott státuszából eredt, gyors ugrásából a ranglétrán, valamint személyes sérelmekből – melyek elkerülhetetlenek a színházi szcénán belül. Munkásságában becsülendő, hogy ezeknek nem vágyott megfelelni. Alkotásai öncélúak, mégis a nemzet kultúrájának megújítására és korszerűsítésére törekedett.

Kiemelt kép forrása: 100hires.hu

Felhasznált irodalom:

A vihar kapujában (Rashômon)(1950), rendezte Akira Kurosawa.

Bruce A. McConachie, Using The Concept of Cultural Hegemony to Write Theatre History=Interpreting the Theatrical Past, szerk: Bruce A. McConachie és Thomas Postlewait, Iowa City, 1989.

Erika Fischer-Lichte, Some Critcal Remarks on Theatre Historoigraphy=Writing and Rewriting National Theatre Histories, szerk: S.E. Wilmer, Iowa City, 2004.

http://hvg.hu/kultura/201208_egy_elmaszatolt_plagiumugy_1936bol_dr_direk

Marco De Marinis, Történelem és történetírás=Színház-szemiográfia, szerk: Demcskák Katalin és Kiss Attila Attila, Szeged, Jate Press, 1999.

Marvin Carlson, Színházi nézők és az előadás olvasás, Criticai lapok, 2000. Online elérés: http://www.c3.hu/~criticai_lapok/2000/03/000333.htm

Marvin Carlson, The Theory of History=The Performance of Power, szerk: Sue-Ellen Case és Janelle Reinelt, Iowa City, 1991.

A szerzőről

Related Posts