l

„Figyelj csak, ha egészen közelről szemügyre veszel két arcot, részleteiben persze megkülönböztethetőek, de egy pillantásra lényegében nagyon is hasonlóak vagyunk, és maximum, ha egy egészen más jellegű formát tennénk a kamera elé, lenne relevánsan érzékelhető hangban a különbség.” – interjú Kovács Zoltán építészmérnökkel, kreatívipari technológussal, a Metropolitan Egyetem oktatójával, az Elefánt együttes billentyűsével, zajzenésszel

– A „Data Vibes”, ha jól tudom, egy 2 és fél éve született installáció, ami legutoljára a Trafóban kapott teret a megtekintésre. De ugorjunk is vissza a kezdetekhez. Minek az apropóján jött létre?

– Matyi (Csiszár Mátyás) kapott egy meghívást egy kiállításra a Capa Centerbe. Tulajdonképp az volt a kérés, hogy készítsünk egy olyan installációt, ahol a kép és a hang valamilyen kölcsönhatásban van egymással.

– És honnan indult az ötletelgetés?

– Először az merült fel, hogy egy képből valahogy csináljunk hangot, de ezt azért már párszor megvalósították, ezáltal ez az ötlet annyira nem volt izgalmas. S persze a fordítottjából is készült már egy tucat. Miközben pedig elkezdtem azon gondolkodni, hogy technikailag ez az átültetés hogyan megvalósítható.

– S hogyan? Bevallom, nem teljesen világos, hogy ez hogyan történik. Képből hang, hangból kép, miközben a hétköznapokban egészen más érzékszerveinkkel fogjuk fel őket. Tudnál erről egy kicsit közérthetően mesélni?

– Igyekezni fogok.:) Alapvetően digitális képről van szó, aminek az alapegysége a pixel, és egy fekete- fehér képnél egy adott pixelnek egyetlen egy paramétere van, és ez pedig a világossága. Ami tulajdonképp könnyen megfeleltethető a digitális hang alapegységének, ami az, hogy egy adott pillanatban a hanghullámnak mekkora az amplitúdója. Ha az egymás után következő pixeleket sorban megfeleltetjük a hullám értékeinek, akkor egy zajt kapunk, ami hordozza magában a képi információt. Miután megvan az algoritmus, amin keresztül a lehető legletisztultabban, legegyszerűbben konvertálni tudom a képet hanggá, fölmerül a kérdés. Hogyha azt az algoritmust, amit használok arra, hogy a képből hangot csinálok, megfordítom, és alkalmazom a keletkezett hangra, akkor visszakapom-e az eredeti képet. Ez a feltevés. És ezt én elhittem akkor…hogy ez így menni fog. Megfogalmazódott az installáció, hogy van egy kamera, ami csinál egy képet, ezt átalakítom hanggá, és ezt a hangot halljuk egy hangszórón keresztül. Ha elhelyezel egy mikrofont a hangszóróval szemben, akkor a mikrofon felveszi a hangot, és ezt a hangot akkor alakítsuk is vissza képpé, és nézzük meg egy TV-n, hogy ugyanazt látjuk-e, amit a kamera látott az elején.

– És azonnal heuréka, sikerült is?

– A heuréka pillanathoz azért kellett egy kis idő, elkezdtem dolgozni az algoritmuson. Már egy három hetet biztosan bíbelődtem vele, amikor ültem a Meet Lab-ben bámulva a radiátort meg a lépcsőt, és közben a képernyőt is. S volt egyszer egy olyan pillanat, hogy nagyon minimálisan elkezdtek megjelenni csíkok a képernyőn. Na, akkor volt egy olyan érzésem, hogy „úristen” ez lehet, hogy a radiátor. (Tudod, mikor nem tudod kivenni a sötétben, hogy akkor az ott egy zongora.) Na, és akkor megjelent pár ilyen sötétszürke csík a képernyőn. És kiderült, hogy igen, ez az. Csak akkor még nagyon kezdetleges állapotban voltak az eszközök, meg az algoritmus is. Ezt nyilván fejlesztgettem hónapokig, és egyre jobb berendezést használtam. Így kezdett egyértelművé válni, hogy ez a kép valamilyen mértékben visszakapható.

– Azt hogy érted, hogy valamilyen mértékben? Lehet az installációt úgy tökéletesíteni, hogy pontosan ugyanazt a képet adja vissza a végén?

– Szerencsére nem. Vagyis ez így hülyén hangzik, de az egyik nagy akadálya, hogy visszanyerjük a képet, az az eszközeink tökéletlensége. Például, ha megveszi valaki a világ legdrágább mikrofonját, annak is van egy karakterisztikája, egy tulajdonsága, ahogy a mechanikus hullámokat (a levegő rezgését) elektromágneses hullámokká alakítja. A hangszóró ugyanezt műveli visszafelé. Ezek viszont mind csak a módosulatai mindannak, amit a fül szabadon képes befogadni. Folyamatos torzulást képzelj el 4 eszköznél! Ami ennél egy sokkal komolyabb tényező, és szerintem ez a legérdekesebb pontja az installációnak, hogy a képi adatnak van egy olyan állapota, ami maga a levegő rezgése. Onnantól kezdve, hogy a mikrofon nemcsak azt veszi fel, ami a hangszóróból egyenesen a mikrofonba érkezik, hanem felvesz minden más visszaverődő hangot is, az adat jelentősen torzul. Viszont a szépsége az az, hogy a visszanyert képben tulajdonképp kódolva vannak a tér akusztikai adottságai is.

– Nemcsak itthon, de Berlinben is volt kiállításotok. Volt valami érezhető különbség a fogadtatásban?

– Erre nehéz lenne releváns választ adni, ugyanis Berlinben bármennyi ideig próbálgathatták a látogatók, míg itthon 10 percük volt. Ez viszont egészen más percepciót eredményez. 10 perc kevés, mert előzetesen tudod persze, hogy képből hang, hangból kép, de belépsz ebbe a terembe, és kicsit megzavarodsz.

– Mi volt számodra a legérdekesebb kérdés, amivel találkoztál?

– Hogy arconként miért nem változik lényegesen a hang.

– S miért?

– Figyelj csak, ha egészen közelről szemügyre veszel két arcot, részleteiben persze megkülönböztethetőek, de egy pillantásra lényegében nagyon is hasonlóak vagyunk, és maximum, ha egy egészen más jellegű formát tennénk a kamera elé, lenne relevánsan érzékelhető hangban a különbség.

– A pályádon belül hogyan, minek értelmeznéd az installációt?

– Engem mind a kép, mind a hang nagyon régóta érdekelt. Ha nem az volnék, aki volnék, akkor szívesen foglalkoznék videoklip készítéssel, mert soha nem volt az az érzésem, amit mindig is szerettem volna, hogy a kettőnek legyen egy közös metszete. És hónapokkal az installáció megvalósulása után jutott az eszembe, hogy hoppá…tulajdonképp mindig is ezt kerestem… A másik, hogy ma viszonylag nehéz feltalálni a golyóstollat. Idáig úgy alakult az oktatasi rendszerben, hogy mindaz, amit tudunk, fel van osztva az iskolában tárgyakra, egyetemen kutatási területekre. De az izgalom mindig ott van, mikor két, vagy akár több terület elkezd kommunikálni egymással. És ez egy ilyen dolog.

– Ahogy mondod is, többféle tudomány és művészet határterületeivel foglalkoztok. Akkor tulajdonképp hogyan definiálnád a hivatásotokat?

– Magyarországon még nem igazán létezik ez a pozíció, de Európában az ilyen típusú embereket kreatív technológusnak vagy intermédiaművésznek nevezik. A technológia kreatívipari felhasználásával foglalkozunk. A kreatív technológus a médiaművészet és az alkalmazott művészet közti ösvényen mozog. Célja, hogy mélyebben megélhessük, megismerhessük a környezetünket. Ebben a szakmában egy kicsit mindenhez kell érteni, interdiszciplináris módon kell mozogni a tudományok között ahhoz, hogy alkotni tudj.

– S mint intermédiaművész, zajzenével is foglalkozol. Tervben van, hogy ezzel a technikával itt is kísérletezz?

– Persze, mindenképp használnám, kísérletezgetnék vele, csak erre jelenleg nincs időm…

– Remélem azért, hamar időt fogsz rá keríteni… Záróképként rákérdeznék, lehet tulajdonítani a „Data Vibes”-nak valamiféle üzenetet?

– Igen, lehet. Viszont annyira absztrakt, hogy nem könnyű elmagyarázni, márpedig több, és komplex mondanivalói vannak. Az egyik üzenete ennek az egésznek az az, hogy nehéz elképzelni azt, hogy a telefonomon nyomok egy gombot, és abban a pillanatban a kép a világ másik oldalára eljut. Amilyen keveset tudunk erről a dologról, annyira természetes. Ebben az installációban ugyanez történik. Így amit létrehoztunk, tulajdonképp felhívja a figyelmünket a környezetünkkel való kapcsolat elvesztésére. Továbbá ez talán nem is az üzenete, hanem inkább egy megjegyzés lesz ahhoz, amit az alkotás artikulál. Vannak, akik elutasítják, vannak, akik marhára kedvelik a számítógépet, s vannak, akik esküsznek az analóg hangfelvételre. De itt van ez az installáció, és ez nem a jó- rossz kategorizálását teszi meg értelmezési keretnek. Inkább azt szemlélteti, hogy találjuk ki, mi mire használható. A digitális és az analóg világ keveredhet egymással…

– Köszönjük!

Elérhetősége: zoltandotkovacs@gmail.com

Képek készítői:1. Kovács Zoltán, 2. Hódosi Levente