Pásztor Anna: A játék és a görcs két teljesen összeférhetetlen dolog – interjú

A szülés után teljesen szétcsúszott immunrendszerének köszönhetően borotváltatta fel a haját, egy műsor backstage-ében Marilyn Mansonnak öltözve szoptatta gyermekét, mégsem varratna magára tetoválást, bár nemrég volt egy ilyenfajta ámokfutása. – Jelmezekről, lelki állapotokról, dalszövegírásról és a családról beszélgettünk Pásztor Annával, az Anna and the Barbies zenekar énekesnőjével.

Aki téged ismer vagy követ, tudhatja, rengeteg dologgal foglalkozol. A zenekarod, műsorokban aktív részvétel, hogyan egyezteted mindezt?

Mint a macskának, van legalább tizenkét életem. Alapvetően az oszd meg és uralkodj elve alapján dolgozunk, hiszen minél nagyobb egy infrastruktúra, egy zenekar, annál jobban fel kell osztani a feladatokat. Így egyszerűbb azzal foglalkoznom, amihez értenem kell a zenekar frontjaként, minden más feladat szétoszlik a menedzsment között. Van külön egy booking-ügynökségünk, akik lekötik a koncerteket, van a zenekarunknak egy turnémenedzsere, van egy közvetlen főnökünk, aki a számlázást intézi, és nekem van még ráadásul egy saját személyes menedzserem, aki szerencsére a saját párom. Lehetetlen lenne az egészet egy emberként görgetni magad előtt, mint egy hatalmas hólabdát. Régebben mindent elvállaltam, most már azért priorizálni kell és végiggondolni mi után mi következik. Első a család, második a zenekar és csak azután jönnek a projektek, mint például a Woodstock az ugaron, vagy van egy brandünk, a Hedonista party. Minden mást úgy kell intézni, hogy azért épeszű ember maradjak, tehát tudjak aludni, legyen az életemben valamennyi nyomonkövethető sport (nevet) legalább nyomokban.

A zenei önkifejezésedre milyen hatással volt a szülővé válás? Az időbeosztáson nyilván nyomot hagy, de művészeti szempontból hogyan éled meg a változást?

Nagyon féltem, hogy teljesen megváltozom és az a régi Anna el fog nyomódni, vagy a hormonok, az anyaság által teljesen meg fogok változni. Vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam, hogy már annyi ideig voltam Anna, mi lenne, ha Anna plusz vagy Anna anya lennék. Ha tényleg változni kell, akkor elengedem a régi énemet, lássuk, hogy mit dob a gép. Amikor ezt így szépen letettem, és azt mondtam, hogy jöjjön az új – ha kell, akkor gyökeresen más, akkor belecsusszantam az anyaságba, és nemhogy megváltoztam, hanem ugyanaz maradtam, csak kiszínezve. A spektrum kitágult, és végre nő lettem, az összes mély és magas tónusú színnel méltóságteljes merek lenni, bájos merek lenni – mert előtte volt bennem egy ilyen kényszer, hogy egy rock zenekar elején kell megfelelni. Eléggé macsó attitűd lengett körül, mert úgy gondoltam, hogy ez kell ahhoz, hogy egy zenekart vezessek. Most már merek törékeny lenni, merek bájos lenni, merek elesett lenni. Ez mind olyan szín, ami egy előadónak fontos, hogy színesen és érdekesen tudjon megnyilvánulni a színpadon. Várandós anyaként, szülés után éppen vergődő anyaként, gyerekét szoptató anyaként, aki a fesztiválokra megy a minibusz után – ez mind olyan szín, ami nálam nem feltétlenül egy gyereklemezben jelenik meg, hanem olyan mélységet ad a számoknak, hogy abszolút hozzátett. Meg hát az a fajta fáradtság, amit egy anyasors (nevet) hordoz magával, behozza azokat a mélytónusú színeket, amit a művészetben kötelező használni.

 

Mit szóltak a gyerekeid, amikor először láttak meg koncertjelmezben?

Hozzá vannak szokva, nem is tudom, mi volt az, amikor először felfogták. Van egy nagyon brutális képem, amikor televízióban voltam egy olyan műsorban, ahol be kellett öltözni más sztárnak (Sztárban sztár). Engem Marilyn Mansonnak maszkoltak be: felemás szem, fekete haj, hófehér arc – egy ilyen hullafazon voltam. Azt hiszem, le is volt szorítva a mellem, se nőnek se férfinak nem néztem ki, de még élő nőnek sem. Akkor még bőven szopizott Benjike, úgyhogy van egy olyan fotóm, amin Marilyn Manson szoptat. A gyerekek szerintem aklimatizálódtak. Nagyon látják, hogy mi van mögötte. Bármennyire is rettenetesre sminkelem magam, és azt hiszem, hogy én vagyok az afteres metálkirálynő, és így hazamegyek, akkor azt mondják, hogy: vicces, anya, vicces, minek öltöztél? Szuperhero? Amikor meg azt hiszem, hogy nagyon szépen kisminkeltem magam, műszempilla meg minden és nőnek öltöztem, akkor: anyaa, az ott sok. Annyira látják, divatdiktátorok, lélekdiktátorok a gyerekek.

Ha azt mondja valaki, Pásztor Anna, azonnal a polgárpukkasztás és lazaság juthat eszünkbe. Van olyan téma, amit nagyon komolyan veszel?

Nincs (nevet). Rájöttem, hogy nagyon komolyan venni nem érdemes semmit, mert úgyse nálad dől el. Játszani kell. A játék és a görcs két teljesen összeférhetetlen dolog. A homokozóban görcsösen építeni egy homokvárat nem lehet. Ha képes vagy bármelyik pillanatban bármit elengedni a kezedből – tehát ha a homokozólapátot a kezedből kicsavarják, akkor tessék, vidd a másikat is, és akkor lesz másik. Vagy jó, hát akkor nem várat építünk. Van, amikor nem megvalósítható ez a hozzáállás, mert van, amikor annyira szeretnék és annyira akarok valamit, például végre egy jó házba költözni, ahol van kert, és látod: ott van, akarod-akarod, de hát ilyeneket is el kell engedni, persze, hogy elviszik.

Hogy látod mindezt a zenekar vonatkozásában?

A zenekarral kapcsolatban azt éreztem, hogy annyira hihetetlen, hogy ez történik velünk, és hogy nekem ezt szabad csinálni, és emberek elfogadják, de ha holnap mindez nem igaz, és úgy ébredek föl, hogy csak ködös emlék, az is oké. Nagyon komolyan veszek mindent, amit csinálok, a családomon kívül talán a szövegírást veszem. Ott nincs félrebeszélés, nagyon érzem, hogy mikor jó, mikor megúszásra menő, vagy épp határidőre kell. Főleg így, hogy most már nem tudom, hány tetoválás kering Magyarországon meg a környező országokban, amik az én dalszövegeim emberekbe vésve. Úgy érzem, hogy ezt a tálentumot kaptam, minden mást csak tanulok. Bármit el tudok engedni a szövegíráson kívül. Amikor kész van egy album és kiírtam magamból mindent, akkor legalább egy évig nem is akarok rá gondolni. Most már bőven egy éve adtuk le az albumot, és már viszket, már elkezdek gondolkodni, foszlányok jönnek, ez egy ilyen belső kényszer. Egy-egy jól sikerült dalszöveg, mint egy gyönyörű porcelán valami, bekerül a vitrinbe, utána pedig zsolozsmázom a jobban sikerült dalszövegeket, amit nyilvánvalóan én is valahonnan kapok. Ez ilyen kapcsolat a nagy lediktáló Főűrral, aki pöttyent nekem egy-egy dolgot, amivel üzen az embereknek általam. Ez az üzenet, ha tisztán megérkezik, akkor egy gyönyörű dal; ez engem is gyógyít.

Hogyan szoktátok megkomponálni a dalokat, le vannak osztva a szerepek, hogy ki ír dalszöveget, és ki csinálja az alapot?

Nagyon régóta már úgy van, hogy ő is hoz dalt, meg én is hozok. Én gitáron szoktam megírni, vagy ritkán billentyűn. Ilyen Cseh Tamás után szabadon, egy alapra szépen fölénekelem a szöveget. Legritkábban Simi ír szöveget, általában, ha ő ír, az magánjellegű, rá vonatkozó dolog. Nekem nem is szoktak jól állni az ő szövegei, mert annyira férfi szemszögből írja azokat. Például volt egy Szingliparty nevű dalunk, ami azóta is borzasztóan áll nekem, de ő egy nő fejével megpróbált írni szöveget (nevet). Úgy van, hogy általában hoz egy angol halandzsával följátszott, szépen megkomponált dolgot, és arra én írok. Van olyan metódus is, amikor hozok egy szöveget, ami majdnem ilyen verses formátum, de inkább azért hajaz vagy a rap-re vagy a dalszövegre, leülünk a próbateremben, és akkordokat keresünk hozzá.

Hogyan éled meg a dalszövegeid sikerét? Rengetegen idézik, fontos nekik, és ahogy már említetted, időnként magukra is tetováltatják.

Ez azért elég felelősségteljes meló. Ezzel fog meghalni, tehát nem írhatok hülyeséget. Amikor megkérdezik tőlem, hogy mit írjanak magukra, akkor mondom, hogy a Bibliából valamit, vagy tényleg valami vereteset, mert lehet, hogy ez a rajongás el fog múlni, és nem leszel örökké tinédzser. De nyilván borzasztó megtiszteltetés, mert embereknek a saját döntése, nyilván az életükben egy fontos szakaszhoz kell megtalálniuk a kapaszkodókat. Ha ez egy dalszöveg, amit véletlenül én írok, akkor nagyon-nagyon örülök.

Van olyan idézet, amit magadra varratnál?

Én nem vagyok egy tetkós alkat. Most volt egy ilyen kapuzárási pánikom – szerintem, vagyis hát a környezetem szerint (nevet), amikor piercingeket pakoltam a testemre, csak utána kiszuperáltam magamból, mert idegesített. Akkor akartam egy nagy és elképesztően vörös tetoválást a nyakamtól kezdve egészen a hátamon át a combomig. Tudod, ilyen vagy-vagy: ha van, akkor vörös legyen és hatalmas. Nonfiguratív lett volna – teljesen kitaláltam. És akkor mondta a párom, hogy jó, mehet, csak nincs szex soha többé. Úgyhogy pihentettük a témát, és így aztán elengedtem. Igazából tetoválást bármikor tudsz imitálni vagy rajzolni. Nincs olyan nagyon fontos dolog, amit nekem látni kell ahhoz, hogy az enyém legyen. Az élet nagy igazságai beléd vannak vésve, valahogy nagyonis tudod meg érzed, folyton újak jönnek meg cizellálódnak. De ha valakinek ez erőt ad – én hiszek a felszínesség erejében: amikor felborotváltam a hajamat, az kihúzott engem abból a nagyon nehéz korszakból, ami az anyaság után ilyen elhalálozás volt a szervezetemnek. Amikor azt hittem, hogy belehalok a fáradtságba, az immunrendszerem szanaszét csúszott, és egy évig alig tudtam összepakolni magam, akkor   felborotváltam a fejem. Kijöttem a fordásztól – borzasztóan néztem ki, én ezt nem tudtam, csak most látom így visszanézve –, de olyan erő volt bennem. Igazi harcos lettem, és ez segít. Van, amikor egy zöld vagy egy piros haj, van, amikor egy akármilyen festék. A mélyebb dolgokat segíti előhozni.

Az egyik legismertebb művetek a Márti dala. Visszaemlékszel, hogy hogyan készült?

Vissza. Arra nagyon erősen emlékszem, ugyanis az egy kinyilatkoztatás volt. Hajnalban félálomban fölkeltem, és megjelent az első sor az agyamban. A sötétben nem akartam lámpát gyújtani, úgy írtam le az ágyam mellett egy papírra, és a sorok egybemásztak, mert nem láttam, hogy hogy írom. Arra kelt fel a kedvesem mellettem, hogy sírok. Kérdezte, hogy mi baj van, és mondtam, hogy várjál-várjál, gyönyörű, nagyon-nagyon szép. Amikor kész volt, akkor elképesztő megkönnyebbülés és hihetetlen boldogság volt. Megvolt a fejemben a dallam is, ez ilyen népdalszerű, egyszerű, letisztult dallam. Majdnem hogy ilyen neoprimitív szöveg, de a horizontálisnál sokkal mélyebb üzenete van. Ezek a szavak így egymás mellé téve lélekkulcsok. Levittem a próbaterembe, elénekeltem a fiúknak, és emlékszem, hogy minden felé próbáltak nézni, csakhogy macsók maradjanak. Félszavakkal mondták, hogy km… jó lesz ez.. ööö majd meghangszereljük… Aznap este már játszottuk úgy, hogy Simi csak egy ilyen gerjedő gitárt nyomott alá, néha váltott akkordot. Először a Kezdjetek el élni volt a címe. Az első felvétel két nappal azután volt, hogy megtudtuk, Márti, a barátnőnk és egyben elsővonalas rajongónk meghalt; neki dedikáltuk.

 

Az interjút készítette: Birtalan Andrea és Szántó Marcell, fotók: Birtalan Andrea