„Egyszerűen erre születtem” – interjú Keresztesi Gittával

Posted On 2018 okt 31
Comment: Off

Ha valaki az ELTE-n, vagy akár más magyarországi egyetemen úszni szeretne megtanulni, az valószínűleg hozzá fog kerülni. Keresztesi Gitta – a triatlonos társadalomban országszerte ismerik a nevét – maga is aktívan sportol, kétszer teljesítette az Iromant, leginkább azonban tanítani szeret. Most is több száz egyetemistát oktat, mindezt hatalmas energiával és lelkesedéssel. Én szeptemberben kezdtem el hozzá edzésekre járni; nagy örömmel fogadta a kérésemet, hogy a tanításról, az úszásról, illetve a triatlonozásról beszéljen a publicer.hu olvasóinak.

Kérlek, beszélj arról röviden, hogy milyen órákat tartasz még az úszás mellett, illetve mivel foglalkozol egészen pontosan!

A Polythlon Egyetemi Triatlon Klub vezetőedzője vagyok. Úszást, futást, kerékpározást, illetve ezekhez kapcsolódóan erősítő és nyújtó edzéseket tartok. Az Egyetemi Triatlon Klub minden magyarországi egyetem hallgatóinak lehetőséget biztosít arra, hogy kipróbálhassák magukat a triatlonos sportágakban. A MEFS (Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetség – G. B.) támogatásával ráadásul ezt fél áron tehetik meg, ami remek dolog, hiszen így megtapasztalhatják, milyen, ha az életük részévé válik a sportolás. Ki ne akarna egészségesebben élni, szellemileg frissebbnek lenni vagy épp könnyebben tanulni – ezek mind a rendszeres sportolás következményei lehetnek. Nem az a célunk, hogy egy ostorral a kezünkben álljunk, s azt mondjuk, hogy te ezt, meg ezt csináld, mert így egészségesebb leszel, hanem rá akarjuk vezetni az embereket arra, hogy a sport nagyon jó dolog, megéri elmenni úszó, futó vagy  éppen kerékpár edzésekre.

Milyen céllal, illetve mikor alapítottátok meg a Polythlon Egyetemi Triatlon Klubbot?

A Polythlon nagyjából 20 éve létezik. Magát a Polythlon Egyetemi Triatlon Klubbot két éve – a Tüske Uszoda megnyitásával egyidőben – hoztuk létre. Előtte csak ELTE-s hallgatók jártak edzésekre (ekkor még ELTE-BEAC Polythlon-Egyetemi Triatlon Klubbnak hívtak minket), azonban úgy döntöttünk, hogy minden egyetem felé nyitunk. Egyébként a Tüske megnyitása előtt a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában csak igen kevés edzésre volt lehetőség, este pedig egyáltalán nem, a legutolsó délutáni kezdési időpont 500 volt, utána az egész komplexumot csak vízilabdások használták. Éppen ezért, már a Tüske építése közben próbáltuk meggyőzni a Sportszövetséget, hogy tarthassunk ott órákat, és végül sikerült is megkapni az este 700 és 800 közötti idősávot. Ez hatalmas dolog, hiszen addig tulajdonképpen sehol nem volt lehetőség ilyesmire Budapesten. Persze a pálya bérlése nem olcsó – ahhoz, hogy ezt fedezni tudjuk, sok embert kell bevonzani. Ez kezdetben nem ment könnyen: jelen kellett lenni facebookon, plakátokon; volt, hogy megkértünk hozzánk járó hallgatókat arra, hogy hirdessenek minket az egyetemi levelező körökön – tényleg nagyon nehéz dolgunk volt.

A csütörtöki esti edzéseken azért azt tapasztaltam, hogy nem vagyunk kevesen…

Valóban, ma már nincsenek problémáink a létszámmal. Tulajdonképpen sokan is vagyunk, épp ezért tervezzük a közeljövőben két további esti időpont bevezetését. Jelen pillanatban hétfőn, kedden, szerdán és pénteken este 800-tól 900-ig, csütörtökön 700-tól 830-ig járhatnak a hallgatók úszásra. Hétfő este van angol nyelvű edzés 800 és 900 között, valamit pénteken 700 és 800 között (ez utóbbi magyar és angol nyelvű is). Ezek mind a Tüske Uszodában zajlanak, mellettük még van lehetőség a 600 és 730 közötti, reggeli edzésekre a Hajósban, kedden és csütörtökön.

Jó ég, ez rengeteg, csak azt ne mondd, hogy ezek mindegyikét Te tartod!

Nem, a reggelieket most már Nyári József csinálja, ami nagy segítség a számomra. Az úszás mellett egyébként még kezdő kerékpárt, futást, illetve erősítést és nyújtást is oktatok, és tervben van még fit-ball edzés bevezetése is. Tény, hogy sokan járnak hozzám. Tavaly például csaknem 300 hallgató vett részt úszóedzéseken, és ebből nyolcvanan a Triatlon Klub állandó tagjai lettek – ezt nagyon jó eredménynek tartom, hiszen nekünk tényleg az a célunk, hogy minél több ember életmódjának részesévé váljon a sport. Az edzések mellett adminisztratív feladatokat is ellátok. Ez azt jelenti, hogy én intézem a tagdíjakat, a pályabérlést, de például a versenyeztetést is teljes egészében én szervezem. Ez persze nem kevés munka, de szeretem csinálni, és tényleg feltöltődöm tőle.

Kiknek tudnád ajánlani az edzéseket, jöhetnek hozzátok kezdők és haladók egyaránt?

Így van, mindenkivel az egyéni tudásának megfelelően foglalkozunk, kezdőknek és haladóknak is szólnak az edzések – négy sávon, négy tudásszinten. Számomra egyébként az a legjobb dolog az egészben, ha láthatom a tanítványaim sikereit. Például amikor valaki előszőr lebeg úgy a vízen, hogy nem fogja a falat, vagy ha annyira biztosan mozog már a vízben, hogy nyugodtan ki mer úszni a nyaralás alkalmával egy szigetre, vagy amikor valakinek előszőr sikerül bicikliznie, úgy, hogy előtte két évig nem tudott megtanulni – ezek a dolgok eufóriával töltenek el engem. Amikor vigyorogva mennek el az emberek az edzésről, és látom rajtuk, hogy büszkébbek és boldogabbak lettek attól, amit tanultak, az fantasztikus érzés. Szinte repülni tudnék olyankor hazáig! Én ezt szívből, szerelemből csinálom, egyszerűen imádom!

Hogyan kerültél bele ebbe az egészbe, hány éves korodban kezdtél el úszni?

A helyzet az, hogy én nagyon rossz kislány voltam (nevet), a szüleim nem tudtak velem mit kezdeni, ezért vittek el úszni – ekkor voltam négy éves –, gondolták, ott majd jól elfáradok. Heti kétszer jártunk esténként, a Vekerlei Tanuszodába, aztán amikor 1988-ban megnyílt a Kispesti Uszoda, elkezdtem oda járni. Kettőből három, majd öt, aztán már hetente hat alkalommal mentünk, végül már napi két órára. Szerettem volna versenyúszó lenni, de a szüleim, főleg édesapám ezt már nem nézték olyan jó szemmel. Egy időben reggelente titokban mentem. Apukámnak azt mondtuk – ebben anyukám cinkostárs volt –, hogy nulladik órára megyek az iskolába; emiatt inkább csak „hobbiúszó” voltam, bár tegyük hozzá, lehet, azért csinálom még most is ezt, mert tiltott gyümölcs volt, és ugye, mindig az a legédesebb.

Miért nem akarták a szüleid, hogy versenyezz?

Senki nem sportolt a családban, illetve anyukám ágán a nagyapám focista volt, apukám vonalán azonban senki. Édesapám valahogy felesleges energiának tartotta ezt, időpocsékolásként tekintett rá.

Akkor Te valóban megtapasztalhattad a kontrasztot a szüleid életmódja és aközött, hogy milyen az, ha a rendszeres sport az életünk része.

Abszolút, és örülök, hogy azzal foglalkozhatok, hogy ezt másoknak is meg tudom mutatni. Ez tényleg egy csodálatos munka. Tudod, sokszor úgy érzem, én egyszerűen erre születtem.

Mikor kezdtél el tanítással foglalkozni?

Ez egy érdekes történet. Huszonkét évesen egy barátnőm megkért arra, hogy tanítsam meg úszni, s tulajdonképpen akkor kezdődött el minden: egy kisfiú édesapja odajött, mondta, látja milyen ügyesen tanítok, tanítsam meg a fiát is! Szombatoként jártunk heti egyszer… Fél év után megkeresett az uszoda vezetője azzal, hogy neki szüksége van rám, menjek oda dolgozni, úszást oktatni. Azóta folyamatosan tanítok, mondhatni, majdnem egész életem során ezzel foglalkoztam.

Milyen helyeken tanítottál? Kellett ehhez valamilyen képesítés egyébként?

Az ELTE angol-testnevelés szakára jártam. Eleinte főként kisgyerekeket tanítottam. Dolgoztam az Újpesti Uszodában, Gödön a környékbeli gyerekeket tanítottam, Zebegényben volt egy saját csoportom – az egész Dunakanyarból oda járt minden gyerek, sőt idővel a szüleik is; de tanítottam a Darnyi Tamás Úszóiskolában és a Budaörsi Uszodában is.

Mikor, hogyan kezdtél el egyetemistákkal foglalkozni?

Már 2010-ben Polythlon-os voltam, de még csak csapattag, épp akkor dolgoztam a Darnyiban, s szóltam Mózesnek (Székely Mózes a MEFS mellett a Polythlon vezetője G. B.), hogy mivel úgy is ott vagyok egész nap, ha valaki szeretne tanulni vagy nem megy neki valami, akkor szívesen ránézek, természetesen ingyen. Két év alatt nem jött senki, azt hiszem, hogy valahol elakadhatott ez az üzenet a csapattársak felé… Mitután elkezdték az első Polythlonos edzéseket tartani a Darnyiban, néha megkértek, hogy ugorjak be helyesttesíteni. Abban az időben még csak olyan négyen–hatan jártak egy edzésre, szóval az egész még nem ment annyira. Idővel egyre több dolgot bíztak rám, végül állandó edző lettem a klubbnál. Aztán egyik nap – emlékszem, esős októberi reggel volt – bejöttem a Darnyiba edzést tartani, és nem találtam ott senkit. Mint kiderült, az akkori vezetőedző, anélkül, hogy szólt volna, szervezett egy saját klubbot, ahová elvitt rengeteg mindenkit, olyanokat, akikkel később versenyeken akart részt venni; azonban erről az egészről senkinek nem szólt, így ez kicsit megrázó volt számomra, illetve az egyesület számára is.

Gyakorlatilag a nulláról kellett újrakezdeni?

Nem, de sokan elmentek; a hallgatók és a hobbisták maradtak, aminek én nagyon örültem. Az a típus vagyok, aki azt szeretné, hogy az emberek egészségesebben éljenek, rájöjjenek, mennyire jó dolog a rendszeres mozgás egy életre szólóan. Szerintem sokkal jobb ez, mint amikor a versenyek miatt lesérülünk és kicsináljuk magunkat. A profil tulajdonképpen szépen lassan átfordult a versenyzőktől és profiktól a kezdők felé, így jutottam el az egyetemistákhoz is.

A triatlonozást hogyan kezdted el?

A Kispesti Uszodában találkoztam triatlonistákkal 14 évesen. Nagyon jóban lettem az egyikükkel, aki megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem elmenni biciklizni – így indult az egész. Életem első bicó edzésén farmernadrágban és télikabátban jelentem meg. Csak néztem, hogy a többieken mindenféle biciklis felszerelés volt. Persze, hogy úgy otthagytak, mint a szél, közöm nem volt hozzájuk… időnként bevártak, de nagyon szenvedtem. Ennek ellenére ez az egész nem tört le engem. Néhány hónappal később volt a Margitszigeten egy évadnyitó triatlon verseny, meggyőztek, hogy menjek el. Sprinttáv (750 m úszás, 20 km kerékpár és 5 km futás G. B.) volt. Az úszásból még kijöttem iszonyú jó helyen, biciklivel – amit a korábban már említett nagyapám vett, azért, hogy el tudjak indulni – miután végig tekertem a távot, emlékszem, meg kellett kapaszkodnom, mert berogyott a lábam. S utána még 5 km-t le kellett futnom. Ennek nagyrészét már inkább gyalog tettem meg. Amikor végül nagy nehezen beértem a célba, Demjéntől épp a Szabadság vándorai szólt. Annyira meghatódtam a végig küzdött verseny és a dal miatt, hogy elsírtam magam. Ez nagyon szép emlék. Ezzel az 1995. május 1-ei versennyel indult a triatlonos karrierem. Ma már rengeteg szép érem lóg otthon a falon.

Igen, ha jól tudom többszörös országos és Budapest bajnok is vagy, illetve kétszer teljesítetted az Irommant is.

Így van, azonban soha nem az eredmények miatt csináltam ezt az egészet. Nem az volt a célom, hogy profi legyek. Egyszerűen szeretem csinálni, jó dolog edzésekre és versenyekre járni. Ha részese vagy egy jó csapatnak, hogy is mondjam, az egész olyan, mint egy nagy közös baráti utazás. Csodálatos élményekkel és emlékekkel leszel gazdagabb, mindenkinek csak ajánlani tudom!

Köszönöm a beszélgetést!

Gulyás Benedek

A szerzőről

Related Posts