Lerobbant ujj keresi gazdáját

10, 9, 8…

Szilveszterkor szinte már társadalmi kötelezettségünknek érezzük a szilveszteri tradíciók szigorú betartását, azaz irdatlan mennyiségű alkoholt fogyasztani – megadva minden lehetőséget az éjszakának, hogy aztán másnapra elfelejtsük az egészet.

Ha a legemlékezetesebb szilveszteremet kellene felelevenítenem, a gimnázium utolsó éve jut eszembe, ahogy éjjel kettőkor tizenöten mászkálunk a hóban a telefonunkkal világítva, hogy megtaláljunk két lerobbant ujj darabkát mínusz nagyon sokban. A hideg és az eset félig persze kijózanított minket, de a szilveszteri bódulat még megült rajtunk, nevetni akartunk még és szórakozni, groteszk egy este volt.

Viszont ha nem egy konkrét alkalmat akarok felidézni, hanem ami számomra a legmaradandóbb a szilveszterben, az a pezsgőkoccintás előtti éjféli himnusz emelkedett pillanata. Arra a néhány percre még a már kifeküdt, legrészegebb emberek is felállnak, elcsendesülünk, és hagyjuk magunkat átengedni az ünnepélyességnek. Ilyenkor nem jut eszünkbe búcsúztatni az elmúlt évet, nem kezdjük el rögtön tervezgetni az újat, nem gondolunk fogadalmakra; azt a pár percet ott közösen éljük meg.

Azután a már súlyosan illuminált állapotúak visszadőlnek, a többieknek pedig folytatódik a lealjasodás, hogy aztán másnaposan haza mehessünk az újévi ebédre lencselevest zabálni.

Leave a Reply